Barta János szerk.: Irodalomtörténet, 1952. 40. évfolyam
Tanulmányok - László Imre: Petőfi és Arany barátsága 326–334. p.
mely mintegy ráfordulva zárja be a gondolatot. Egyébiránt mi nem vagyunk föltétlen hívei az alakhű fordításnak, mi irodalmunkban mintegy az örök igazság tekintélyéig emelkedett. Mi azt hisszük, hogy bizonyos körülmények közt a fordító eldobhatja az eredeti mértéket, ha a költő szellemét inkább kifejezheti oly idomban, mely nemzete nyelvén amazzal analóg, s mint megszokott nemzeti idom jobban behízelgi magát.« Arany 1857-ben mégegyszer, — utoljára — visszatér Moorehoz : igen érdekes, hogy már nem a szabadságharcra vonatkozó költeményt választ fordításra, hanem egy martialisi epigrammát. Arany itt valósággal remekelt, és ha lehet fordítást úgy értékelni, hogy »az eredetinek hű mása«, akkor ezt erről a fordításról bízvást elmondhatjuk. A költemény ugyanolyan finoman szellemes a magyarban, mint az eredetiben. (A martialist »vedd meg Marcust«. Arany általánosítja és ezzel élesebbé és hitelesebbé is teszi.) És Arany itt az eredeti versformát tökéletesen visszaadja. (Daktilusok, ill. spondeusok, keresztrímek.) A speculation of all speculations the market holds forth, The best that 1 know for a lover of pelf, Is to buy Marcus up, at the price he is worth, And then sell him at that which he sets on himself. Nyerészkedés Kívánsz nagy nyereményt? ezt halld meg azér! Ha kergeted a hasznocska szagát , Végy embert oly áron, amennyit megér ; És add el, amennyire tartja magát. Összefoglalásul csak ennyit : a fordító legfőbb feladata, hogy visszaadja az eredeti mű eszmei mondanivalóját. Természetesen a formai hűségre is törekedni kell, az eredeti versformáját csak különösen indokolt esetben változtathatjuk meg. És még valamit befejezésül : Vörösmarty, Petőfi és Arany műfordításai arról győznek meg bennünket, hogy náluk milyen szépen összefonódik az eredeti alkotások és műfordítások sora és csakis azért, hogy minél teljesebben megvalósíthassák a költészetnek közvetlen politikai célokat szolgáló feladatát. LÁSZLÓ IMRE PETŐFI ÉS ARANY BARÁTSÁGA (Egy hosszabb dolgozat része). Kulturális örökségünk legnagyobb kincsei közé tartozik e két költő alkotása. Az ő műveik aktív részesei annak a harcnak, az 1848—49-es forradalomnak, amely elődje népi demokráciánknak. Petőfi költészete és ezzel összhangban levő politikai munkássága a mi számunkra a forradalom jelképévé vált. Arany János művészete már sokkal ellenmondásosabban tükrözi a magyar nép hősies mozgalmának képét, annál is inkább, mert műveinek többsége a forradalom bukása után és a kiegyezés légkörében jött létre. A volt uralkodóosztályok irodalomtörténetírása ezt a tényt akarta felhasználni arra, hogy Petőfivel szembeállítva csökkentse, elkendőzze Arany költészetének haladó és — éppen ezért — a dolgozók mindenkori harcát elősegítő jellegét. Ez a hamisítási folyamat közvetlenül a költő halála után, az első valóban átfogó jellegű értékelési kísérlettel már kezdetét veszi. Gyulai Pál 1883-ban — egy évvel Arany halála után — emlékbeszédet mond a költő felett. Kijelöli Arany helyét az irodalom folyamatában, de ugyanakkor kínai falat húz Petőfi és Arany közé. Ez az értékelés még csak a költészet területén belül húzza meg a határvonalat és nem veti föl burkolatlan nyíltsággal ennek politikai tartalmát. De a politikai tartalom nagyon is könnyen kiolvasható ebből az esztétikai értékelésből is. «Petőfi korának nemcsak költője akart lenni, hanem harcosa is egyszersmind, aki lanttal és karddal ostromolja a társadalmi és politikai intézményeket. Arany inkább a múltba néz, mint a jelenben — mondja Gyulai a Toldi, a Walesi bárdok és a Szondykét apródja, vagy Őszikék költőjéről — ugyanígy a politikai értékeléshez vezet el Gyulai, amikor Petőfi költészetét az ifjúsághoz hasonlítja, és fölleli benne annak «hóbortjait is», és vele szemben Aranynál az »érett kor bölcsességét« értékeli »megnyugvását az erkölcsi rend vaskényszerűségében.«1 1 Gyulai Pál : Emlékbeszéd Arany Jánosról, 1883.