Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1953. 41. évfolyam
Műelemzés - Nagy Miklós: Arany János összes művei I, II, III, IV, V, VI 480–486. p.
maggyümülcsül rothadt embert hánynak.« Mennyivel megkapóbb, igazibban népies Bence kérdezősködése egy sorra szorítva a végleges megoldásban : »Úgy sem ástam én sírt — ha státus óta.« Íme mi lett a sír kacskaringós körülírásából! Arany politikai elgondolásaira erős fényt vet, hogy a»Toldi estéje« 1848-as kidolgozása során úgy mutatja be az ősz Miklóst, mint aki az idegen módi ellen szinte Ovadányi nótáriusára emlékeztető módon fakad ki Lajos király előtt (V. e. 18—21. észak). Aligha lehet tehát igaza Lukács Györgynek, ki csak azt említi, hogy Toldi mint paraszt ütközik össze a királyi udvarral. Itt inkább a nemzeti vonás és a kozmopolitizmusba csapó művelődés ellentétéről van szó, azzal a megszorítással, hogy Toldi nemzeti érzése egyúttal a patriarchális maradiság zománcát is magán viseli. Becses emléke a negyvenes évek cenzúra-történetének az a 8 sor ami áldozatul esett a cenzor vörös plajbászának »Az elveszett alkotmány« II. é.-ből (531— 539. sor). Persze, hogy nem tűrték meg annak leírását, hogy »a főispán másfél ezret beparancsolt a nemzetőrségből« »pártunk szembetűnő kevesebbségét . . . kipótlani«. Jól mutatja Arany politikai érzékét, hogy az Összes Költemények 1867. évi kiadásából kihagyta ama nemesi politikusok ellen irányuló gúnyolódó sorokat, akik nem akarták törvénnyel hajtani a horvátokat nyelvtanulásra. A negyvenes évek nemzeti érzéstől sok tekintetben túlfűtött légkörében nem csoda, hogy a költő tolla rájárt az ilyenre, de a Bach-korszak alatt Arany megtanulta, hogy a nemzeti nyelv olyan drága kincs, amelynek megtartásához joggal ragaszkodik a legkisebb nép is. A szövegközlés az Akadémia szabályaihoz alkalmazkodik, melyek igen egészséges szellemet sugároznak. Politikailag rendkívül fontos az a pont , amely kimondja : »... ha az író életében megjelent közlés csak a cenzúra beavatkozása vagy a cenzúrára való szerkesztői számítás következtében tért el az író eredeti szövegétől, akkor a cenzurázatlan szöveg tekintendő véglegesnek.« Ennek alapján jelent meg pl. a »Családi kör« 11—12. versszakában az eddigi egyszerű koldus helyett a »béna harcfi«, aki a »dicsőség (szabadság) véres napjairól« és az idegenben bujdosás keserveiről ad számot, így állította helyre Voinovich az eredeti megbélyegző sorokat, a megyei választásról »Az elveszett Alkotmány« II. énekében. 19. századi szövegek esetében az eredeti helyesírás fenntartása valóban szükségtelen pontoskodás lenne s ezért igen helyes, hogy a kiadvány a mindenkor érvényben levő helyesírási szabályzathoz alkalmazkodik. Ez a tény filológiánk közérthetőségre való törekvését tükrözi. Egyúttal azonban a tudományos szempontok sem 482 vesznek kárba, hiszen, a verstani szempontból fontos, vagy Arany nyelvére jellemző sajátságok mind megmaradtak, az esetleg meg nem tartottakra pedig rövid összefoglalás utal a jegyzetek élén. Apróság ugyan — mégis örömmel kell üdvözölnünk — a verssorok ötönként való megszámozását a kisebb költeményekben, ami megkönnyíti a pontos idézést. Szovjet példa követése látszik az illusztrációs anyag bőségében. Valóban akadémiai edicióink (Balassi, Petőfi, Arany) új fejezetet jelentenek kritikai kiadásaink történetében már csak külső alakokkal is : előnyösen különböznek minden eddigitől gazdag facsimile anyagukkal, az író néhány ismertebb arcképének közlésével. Hadd említsük meg itt, milyen ritkán látott fénykép az, amely a Csonkatorony berendezését ábrázolja s a VI. kötetet díszíti. A jegyzetek előtt a szöveghagyományra vonatkozó rövid összefoglalás áll (fontosabb kéziratok leírása, lelőhelye, kiadástörténeti bibliográfia), melyet a kritikai apparátus s a jegyzetelési technika alapelveinek ismertetése követ, hogy végül az idegennyelv fordítások, képzőművészeti ábrázolások, zenei feldolgozások könyvészete zárja le a sort. Igen hasznos összeállítás mindez, méltán állítható Gulyás Pál életrajzi lexikonénak kitűnő Arany címszava mellé. A jegyzetek fényt derítenek a művek keletkezésére, kapcsolatukra a költő sorsával és a korral, bőven nyújtanak tárgy- és forrástörténeti utalásokat. Kiemelik a levelezésben található párhuzamokat, vonatkozásokat. Különösen érdekes például a »Murány ostromára« vonatkozó nyomok összegyűjtése a Szilágyinak, Tompának, Petőfinek írt levelekből. Megtalálható a jegyzetekben a legfontosabb bírálatok rövid ismertetése, továbbá az egyes fordítások, megzenésítések, képzőművészeti illusztrációk jegyzéke. Voinovich kitér Arany ponyvára került műveire is, sőt egyik-másik költeményével kapcsolatban a ponyva szerepét is kimutatja. (Pl. a Senki Pál tárgyalása Scheiber Sándor nyomán.) Nagy tárgyszeretetének, gondos stílusának, jó ízlésének köszönhető, hogy ez az imponáló bőségű apparátus sohasem válik nyomasztó adathalmazzá mint például a német klasszika-filológia jelentős termékeiben is. Különösen az első kötetben eredeti Voinovich eljárása, mert nemcsak egyes verseket magyaráz, hanem arra is törekszik, hogy az ismertetés során plasztikus képet adjon valamely Arannyal kapcsolatos kérdésről, így az »Emléklapra« jegyzeteiben összefoglalja, hogyan él Petőfi emléke Arany költészetében, az »Ősszel« alkalmat ad a magyar Osszianizmusba való bepillantásra a »Poétái recept« kapcsán feltárul a petőfieskedés lényege és az ellenük irányuló irodalmi