Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1956. 44. évfolyam
Műelemzés - Oltványi Ambrus: Jókai Mór: Írói arcképek. Sajtó alá rend., vál.: Bisztray Gyula 97–101. p.
mely mint fényes emlék élni fog örökké, mint fényes remény soha többé«, — írja egyhelyütt: »...Amint az a kor be volt fejezve, vége volt az ő küldetésének is... Oh mi jókor történt halála!« (243. 1.) Az ilyen mondatok persze mégsem csak a megváltozhatatlannak érzett helyzetbe való belenyugvást fejezik ki. Kihallani belőlük azt a csendes rezignációban feloldódó fájdalmat is, amelynek Petőfi emlékét idézve, Arany János már az 1850-es években hangot adott : »De jól van így. Ő nem közénk való S ez, ami fáj, ez a vigasztaló.« Áttérve magának a tárgyalt kiadványnak bírálatára, mindenekelőtt meg kell állapítanunk, hogy Bisztray Gyula a kötet összeállításával igen értékes, lelkiismeretes munkát végzett. A válogatás egészében jól sikerült. Különös pozitívumnak kell tekintenünk, hogy a könyv sokrétű és változatos anyaga Jókai életművének egy-két ritkábban emlegetett területére is felhívja figyelmünket. A Vahot Imréhez intézett »Irodalmi levelek«-ből például a fiatal Jókait, a Nepean sziget és a Czakó-nekrológ szertelen romantikájú íróját mint szellemes, élestollú, magabiztos fölénnyel érvelő vitatkozót ismerhetjük meg. A »Kakas Márton arcképcsarnokából vett darabok pedig, ezek a közeliden csipkelődő, enyhén szatirikus írói jellemrajzok, amelyek eredetileg Jókai élclapjában, az »Üstökös«-ben jelentek meg, a humorista Jókai (sajnos, korántsem eléggé ismert) munkásságából adnak némi ízelítőt. A Petőfire vonatkozó írások közül Bisztray — igen helyesen — elég sokat vett fel, de azért a közölt szemelvényeken kívül még az »Egy magyar költő életéből« című hosszabb visszaemlékezés néhány részletét is szívesen láttuk volna a kötetben. Viszont nyilván az »Irodalomtörténeti« igény, a 19. század minden számottevő írójának szerepeltetésére való törekvés folytán került be a könyvbe néhány jelentéktelenebb cikk (így például a Madáchról és a Tóth Edéről szóló meglehetősen semmitmondó nekrológok) is. A kötet kísérő apparátusa, amint ezt már Lukácsy Sándor szóvá tette az »Irodalmi Újság« hasábjain, aránytalanul és fölöslegesen felduzzadt. Az előszó és a különféle jegyzetek a könyv terjedelmének kb. egyharmadát teszik ki, s ily módon jelentékeny helyet vesznek el az eredeti Jókai-szövegek elől. A bevezetésben Bisztray azt a meglehetősen egyszerű módszert követi, hogy sorra veszi a kötetben bemutatott írókat és mindegyikükről elmondja azt, amit személyükről, életművükről, Jókainak hozzájuk való viszonyáról közölni szükségesnek tart. Ám többnyire beéri azzal, hogy a könyvben szereplő Jókai-írások tartalmát kivonatolja, s e kivonatot még néhány adattal és megjegyzéssel egészíti ki. Ez mindenekelőtt azzal a következménnyel jár, hogy a kötet anyagában rengeteg az ismétlődés. Ugyanazokkal a dolgokkal az olvasó sokszor háromszor-négyszer is találkozik : először a bevezetésben, majd magában a szövegben, azután az egyes cikkekre vonatkozó »Tudnivalók« között, végül még esetleg a jegyzetszótárban is. A bevezetésben Bisztray pl. kétszer is elmondja azt az eléggé közismert tényt, hogy Jókai 1848. március 15-én ismerkedett meg Laborfalvy Rózával. (10. és 22.1.) Czakó Zsigmond öngyilkosságáról három helyen is megemlékezik (37., 328. és 352. 1.) és ugyanígy három ízben közli azt is, hogy Jókai Dózsa-drámáját Gyuláin kívül Greguss Ágost is megtámadta. (50., 341. és 344. 1.) Arról pedig, hogy Bérczy Károly lefordította az »Anyegint«, nem kevesebb, mint négy alkalommal tesz említést. (15., 45., 339. és 350. 1.) Ennél is nagyobb hiba az, hogy Bisztray tanulmánya igen gyakran az értékelésben sem megy túl Jókai álláspontján, sokszor egyszerűen magáévá teszi Jókai ítéleteit, ahelyett, hogy kritikailag felülvizsgálná s mai irodalomtudományunk eredményeivel helyesbíteni őket. így a bevezető tanulmány, noha több kérdésben sikerrel érvényesíti a marxista irodalomtörténetírás felfogását, helyenként éppen legfőbb funkciójának, az elvi iránymutatás feladatának teljesítésével marad adós. Hogy néhány konkrét példát is említsünk : Bisztray pl. lelkesen méltatja (28. 1.) Jókainak Eötvös »Nővérek« c. regényéről szóló kritikáját, és nem mutat rá arra, hogy Eötvösnek ez a legkevésbé sikerült, eszmeileg és művészileg egyaránt gyenge regényét Jókai alaposan túlértékelte. Táncsics és Jókai kapcsolatáról többek között azt mondja, hogy »a szabadságharc idején néha vitába is szállt vele (ti. Jókai Táncsicscsal) O. A.), de jószándékát mindig elismerte«. (30. 1.) Abban a kérdésben, hogy e vitákban melyiküknek volt igaza, Bisztray egyáltalán nem foglal állást ; hallgat róla, hogy Táncsics tevékenységét 49-ben Jókai jobbról, a békepárt oldaláról bírálta. A »Tízek Társaságá«-ról írva Bisztray kijelenti, hogy a tíz fiatal író szövetkezését »elsősorban a közös eszmei törekvések hozták létre, de a világnézeti tartalom mellett kiadó-politikai szempontok is közrehatottak.« (36. 1.) A továbbiakban azonban Bisztray csak az utóbbi tényezővel foglalkozik — követve ebben persze magát Jókait, aki visszaemlékezéseiben szintén csak ezt a mozzanatot hangsúlyozza. Bisztray hoszszasan ismerteti az 1840-es évek könyv- és lapkiadási viszonyait, leírja a »Tízek« körének a kiadói és szerkesztői gyámságtól 99 7.