Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1957. 45. évfolyam
Műelemzés - Koczogh Ákos: Kapoli Károly–Sarkady János: A világirodalom története 118–119. p.
írása volt, — az irodalomtörténeti népszerűsítés kritériumainak helyes meghatározása nélkül. Így lett az irodalomtörténetből lapos tartalmi kivonatok gyűjteménye, s a közérthető értékelések, jellemzések, elemzések helyett ellentmondó s megismételt közhelyek leltára. S az egész könyv együtt : közismert egyetemi jegyzetek egyenetlen kivonata. Miután a pedagógiai módszertan is évtizedekkel ezelőtt felismerte már, hogy a tartalmi kivonatoknak az emlékeztetésen kívül esztétikai nevelő értéke nincs, ma tartalmi kivonatokat adni irodalomtörténet címén nemcsak pedagógiai tájékozatlanságot jelent, de a kezdő és tapasztalatlan olvasó lebecsülését is. Találkozunk ennek ellenkezőjével is. Megmagyarázzák pl. az idegen szavakat, az „antik"-ot, ,,klasszikus"-t a „lírá"-t, „drámá"-t, de az időmértékes versről úgy beszélnek, mint ami magától értetődő annak, akinek a „klasszikusáról sejtelme sincs. Közlik pl. Petrarca nevének ejtését, de az elébiggyesztett François-ét (így Francesco helyett!) elhallgatják. Természetesnek veszik, hogy „anyagi kultúráról", „Makedóniáról", „ironikus" ábrázolásról, „formá"-ról beszélnek, hogy ez az olvasó számára evidens, ám kétségbevonják: ismeri-e a hangsúlyos verselés lényegét. Nos, aki valaha is tartott avatatlan közönség előtt irodalomról előadást, az tudja, hogy nemcsak a verslábak rejtelme ismeretlen előtte, de még az olyan közkeletű fogalmaké is, mint : irodalom, irodalomtörténet, regény, ábrázolás, realizmus stb. S az irodalomtörténet nomenklatúráját nyilván nem magának az irodalomtörténetnek kell megvilágítania. De, ha már vállalja, akkor vigye véghez következetesen, és ne csak, mondjuk, a daktiluszokról és szpondeuszokról világosítson fel, hanem még gyakoribb verslábakról is, viszont ne töltse az időt olyan hiábavalósággal, mint amire itt semmi szükség nincsen (a görög nyelvjárásokra gondolok, 11. lap), mellyel ugyan a görög irodalomhoz egy lépéssel sem viszi közelebb, de ellopja a helyet ezer egyébtől, fontosabbtól s elkápráztatja a naiv olvasót szerzői bölcsességével. Ami tehát az első kérdést illeti : a népszerűsítés alsó határa nem az idegen szavak magyarítása, nem az irodalomelméleti fogalmak hellyel-közzel való megvilágítása, nem a tartalmi kivonatolás, hanem a szemléletes, átfogó, a tárgy szenvedélyes szeretetével áthatott interpretálás. Sajnos, erre minden inkább alkalmasabb, mint egy 208 lapos könyvecske, melybe az ókortól a reneszánszig a világirodalmat be kell erőszakolni. A gyakorlat megmutatta, hogy ezek az irodalomtörténeti vázlatok semmire sem jók. Még az egyetemi jegyzetek is inkább csak emlékeztetők, s olyan alapanyagot adnak csupán, mely egyéni olvasmányokkal, előadásokkal bővül. De mi a célja ennek a könyvnek? Nevet, amikor például az Antigonéról csak annyi mondanivalója van, hogy „a vallás-erkölcsi kérdés itt az emberi becsület, elvhűség és szeretet nagy összecsapásává szélesedik ki az esztelen zsarnoki hatalom parancsával szemben"? Vagy talán tanít, amikor mindjárt szemben"? Vagy talán tanít, amikor mindjárt az elején elhagyja a nagy keleti irodalmakat, amikor nem tud Seneca erkölcsi leveleiről, Ágostonról, Abaelardusról, az Eddáról, Carmina Buránáról, Husz Jánosról, Erasmusról, Michelangelóról, Münzerről, sem Brantról, sem Ariostoról, sem Tassoról, sem Giordano Brúnóról, sem Galileiről, s egyik Baconról sem, s nem a korai olasz realista líráról, a Boccacciot megelőző olasz novelláról, amikor ír Rusztaveliről, de hallgat Aliser Nevoiról, amikor a „haldokló feudális líra"borzalmairól" (?) beszél, amikor Shakespeare-től csak a Szentivánéji álomnak, Romeo és Júliának, Hamletnek kegyelmez, amikor Petrarca hegymászását az „újkor első turista útjának" nevezi az első irodalmilag megörökített út helyett, s amikor Szokratészről annyit mond, hogy „sok újat nem hozott a tanításban", amikor szerinte Iaszon azért hagyja el Medeát, mert „unja", amikor Euripidésznek az az értéke Szofokésszel szemben, hogy „az élet közvetlen valóságából merített"? A megszerettetés ügyes ötleteiről ne is beszéljünk, ahol a száraz áltárgyilakosság legfeljebb olyan naivságnak szorít helyet, hogy a Médea „leplezetlen ábrázolása, úgy látszik, túlságosan sok volt az athéni közönségnek." Nem nevel, nem tanít, nem szerettet meg, új eredményeket nem közöl. Csak néhány kirívó s kiragadott példával igazoltuk, azokkal, melyek a legszűkebb kompendiumtól is számon kérhetők, s nem beszéltünk a kötet tisztázatlan céljából eredő aránytalanságokról. Akkor mégis mi indokolta a megjelenését, tizenötezer példányban? Ne mi feleljünk rá. Fiatal szerzőinek mindenesetre jó tanulságul szolgálhatott, hogy alapos nyelvismeret és tárgyi tájékozottság, az olvasók szükségének ismerete nélkül ennek az igen nehéz feladatnak betöltése meghaladta erőiket. Ez természetesen nem csökkenti azt a bizalmat, amellyel szűkebb területen végzett munkájukat várjuk. Koczogh Ákos