Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1958. 46. évfolyam
Tanulmányok - Gyergyai Albert: Egy vén diák emlékezése legkedvesebb tanárára… [Horváth János] 319–323. p.
és úgy éreztük, mi is az öröklét részesei vagyunk pár percre, ennek a kedves, hanyag, fáradt, de még mindig ellenállhatatlan varázslónak a jóvoltából. Talán ezért is szerettük úgy,mindennél jobban a Riedl-órákat, ezért a pillanatnyi varázslatért, nem szólva arról, hogy Riedl Frigyesben a Collegium volt tanárját, Péterfy és Horváth János elődjét és barátját is tisztelhettük. Különben, ha mindjárt nem, de hamar felfedeztük mi is, hogy ha nem egész egyéniségét, hanem csak írásait nézzük, a varázslat megtörik s a legszebb Riedl-tanulmány is hűvösnek, akadémikusnak, majdnem szürkének tetszik nyomtatásban, ha nem ő mondja, nem ő rögtönzi mintegy előttünk, velünk együtt, ha nem ő ékesíti fel ötleteivel, anekdotáival, párhuzamaival és kitérőivel, mint egy liszti zeneszerzeményt, amelynek motívumai eltűnnek a változatok mögött, vagy mint egy ünnepi köntöst, amelynek alapszövete ki se látszik a sok hímzés alól. Dehát akkor, gólyakorunkban, hol voltunk mi még a közönytől vagy pláne a kétkedéstől ? Olyanformán gondolkoztunk, mint a gyermek karácsonytájt, aki ugyan nem hisz már az ünnepi legendákban, de haragszik s bedugja a fülét, ha a nagyok véletlenül a karácsonyfa áráról vagy szállításáról vitatkoznak. Viszont szerettük volna látni azt a kételyt vagy kritikát, amely ne pattant volna vissza, azonnal s kérlelhetetlenül, a mi Horváth úr-imádatunk mindennél szívósabb páncéljáról. Hogy szerettük ! senkit se szerettünk úgy, se szülőt, se kedvest, se barátot ! ölni tudtunk volna érte s meghalni bármikor, boldogan. Emlékszem,egy francia tábor szalmazsákján ért a hír, hogy Horváth úr a múlt világháborúban azonnal a frontra került : húsz éves voltam s rögtön döntöttem, hogy egy perccel sem élem túl, ha ő, Isten ments, elesne. Legmagasabb becsvágyam az volt, nemcsak az enyém, minden társamé, hogy ha egyszer ő kerül Beöthy vagy Riedl helyére az egyetemen, én lehessek az ő „Kékyje", én hordhassam utána a segédkönyveket és az indexeket, én jelenthessem a misera plebsnek, hogy jön, hogy itt van, hogy jókedve van, hogy új munkán dolgozik, hogy ezt vagy azt mondta Ady ról vagy a Karthausi Névtelenről, hogy ma nem fogad, hogy útra készül, Párisba vagy Margitára, hogy biztosan megválasztják a magyar vagy a francia Akadémia tagjának ! „Autosepha" – mondta, •És úgy ismételtük, magyaráztuk, taglaltuk, élveztük minden szavát, mint Phaidrosék a Sokrateséit, mint az apostolok Krisztuséit, s bár méltónak tartottuk bármelyik magyar tanszékre, nem kívántuk, hogy kinevezzék, nem siettünk a kívánságunkkal, mert így a Collegiumé maradt, a mienk volt, egészen, senki másé ! Ki írja meg egyszer a „tanítvány" lélektanát, az önzetlen, az igazi, a plátói tanítványét, azét, aki tömjénné tisztul mesterének lángkörében, mert csak ebben az érzésben él, mert csak így érzi, hogy él ! Mit is szerettünk úgy benne ? magunk se tudtuk, csak szerettük : bölcsességét, harciasságát , magyarságát, európaiságát ; azt a keveset, amit írt, amit nyilvánosságra hozott s azt a sokat, amit vártunk tőle, ami még íróasztalában vagy csak az agyában rejtőzött, minden szót, amit elejtett tanítás vagy beszélgetés közben s azt is, amire csak célzott, amit épp hogy csak sejtetett, aranyos, huncut, csúfondáros, ellenállhatatlan mosolyával, eleven szeme barnafényű, felvillanó sugarával, ajkának enyhe, játékos és sokatmondó görbületével, szép kezének egy-egy ritka, de oly jelentős rebbenésével ! Szerettük zömök termetét, máris ezüstös, kerek fejét, viruló arcát, magas homlokát, gyönyörű, tiszta, partiumi ízű, csodálatosan hajlékony, természetes, ékes, nemes, forrásból ömlő magyar szavát, kiejtésben, hangszínben, tagoltságban és árnyalatosságban talán a legandalítóbb, legtökéletesebb magyar beszédet, de ugyanúgy szerettük folyékony, elegáns franciaságát, amelyet — így a legenda — magától Brunetiére-től tanult, mivel párisi diákéveiben kedves tanítványa volt az École Normale híres és hevesvérű profeszszorának , s az évek, a távolságok s az emlékek mély rétegén át úgy hallom ma is Horváth úr, a fiatal Horváth úr hangját, olyan éles, zengzetes és megvesztegető biztonsággal, mint fiatalságunk dallamát, mint a Partium dallamát, mint egy elsüllyedt katedrális mélyből feltörő harangszavát. A fiatalság határán és a férfikor küszöbén Horváth úr mindnyájunk hőse volt : az Alkotó az alkotás előtt, a Hódító a hódítás percében, az, aki minden csodára képes, de nem tud vagy nem akar még választani, akinek egyetlen gondolata, legkisebb rög- 321 1*