Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1959. 47. évfolyam
Műelemzés - Barta János: Sőtér István: Romantika és realizmus 282–289. p.
nek lehetőségei pedig oly biztatóak már első novelláiban is". Megtudjuk, hogy hajlamai is a realizmus felé vonzanak, közelít „a valósághoz, az élet nyers és könyörtelen dolgaihoz", igazi művei azok, „melyekben a lágy líraiság felett a leleplező kíméletlenség diadalmaskodik". Ez már túl sok engedmény a sablonnak; gondolom, Sőtér szerint is jobb, hogy Krúdyból éppen Krúdy lett, nem egy második Thury Zoltán. Kifogásolja vele kapcsolatban végül azt is, hogy (a Boldogult úrsskorom) „eleve lemond az események akár leghalványabb kommentálásáról is". Ez talán nem okvetlen az epikus feladata ; tőle elég, ha elbeszél, alakokat, cselekményt, atmoszférát teremt. Az egyéniség iránti érzék és a sematizmus közötti harcnak legnagyobb arányú, az előbbinél hősiesebb és megnyugtatóbb példája a Madách-tanulmány. Ismerjük keletkezésének körülményeit. Az ember tragédiája szerzőjét meg kellett védeni egy olyan támadás ellen, amely őt megalkuvó politikusnak és vigasztalan dekadens, pesszimista költőnek bélyegezte. Itt a legjobb fegyver nyilvánvalóan az igazi Madách megmutatása lehetett, s ezt Sőtér kitűnő sikerrel alkalmazta. A politikai eszmekörben feltárta hazafiságát, korai demokratizmusát és későbbi liberalizmusát, a függetlenség és a szabadságeszmék, általában 48 iránti hűségét ; megmagyarázta kései antikapitalizmusát és a néptömegekről alkotott elítélő véleményének gyökereit, meg tudta értetni, hogy Madách életében és műveiben a pesszimizmus mellett az optimizmus is állandóan jelen van és hogy főműve eszmeiségének központját éppen a kettő küzdelme és az optimizmus mindvégig való akarása alkotja. A bizonyítást, mint már említettem, tekintélyes filológiai munka előzte meg. Sőtérátbúvárolja Madách drámáit és líráját, közben finom észrevételeket tesz ennek a lírának a jellegéről, Madách drámai technikájáról, figyelemmel van fejlődésének egyes szakaszaira. Az így kikerekedő, alapvonásaiban meggyőző Madách-portrén mégis felfedezhetők problematikus vonások, többnyire az említett torzító séma nyomai. Gondoljunk csak a Tragédia eszmei bőségére és problematikájának bonyolultságára; állítsuk ezzel szembe az ilyen kijelentéseket: „Ádám köré Madách azoknak az eszméknek drámáit csoportosítja, melyeknek jegyében az ő világnézete is fogant — vagyis azokét az eszmékét, melyekben 1848 középnemesi nemzedéke hitt" (281. lap). Utóbb: „Madách a Tragédiában nem a történelmet akarja bemutatni, hanem azoknak az „uralkodó eszmék"-nek sorsát, mérlegét, melyek az ő világnézetének alapját" is képezik, s melyek az 50—60-as évek fordulóján különösen kérdésesekké váltak a liberális középnemesség számára". Nyilvánvaló az a középnemesi osztályalap, amelyből Madách világnézete kinő , de ebből az alapból a személyes életsors és a személyesen megszerzett műveltség közegén keresztül személyesen átélt, az egész osztálynak már nem tulajdonítható problémák sarjadnak ki; a személyesség keretében általános emberi-filozófiai kérdések jelennek meg. Sőtér ezekre nem fordít elég figyelmet: férfi és nő kapcsolata, általában a nőprobléma, dicsőség és magánemberi boldogság romantikus antagonizmusa, •— mindenekfölött pedig a „tudás", mind a tapasztalati, mind a metafizikai tudás problémája, amely erős egységbe fűzi a mű mitikus kereteit a történelmi álomképekkel. Az adott helyzetből megértem, de túlzottnak tartom" a politikus Madách erős megbecsülését, a költő és a gondolkodó fölé emelését. Most ne firtassuk: csakugyan tisztán betegsége miatt volt-e 48—49-ben passzív. A Bach-korszakban valóban világos az álláspontja: szembenéz az évtized legnagyobb magyar problémájával és bátran is szólal meg — de csak az íróasztal fiókja számára. Jól tudjuk, hogy a negyvenes évekbeli hírlapi cikkektől a Tragédiáig egy sor a nyomtatásban meg nem jelent; a nyilvánosság előtt semminő formában föl nem lépett. Amiket 1861-ben a képviselőség körül mondott, mind bátor és értékes, de végeredményben beleilleszkedik az év általános nemzeti felbuzdulásába, a bátorság akkor a levegőben volt. S megint figyelmeztetnem kell: Madách nyilatkozatai a februári pátens nyomán adott helyzetre vonatkoznak, csak arra is értendők : "nem tudhatjuk , mi lett volna álláspontja a 65-ben megindult politikai folyamatban, mi az, amit ekkor megalkuvásnak, elvfeladásnak minősített volna. Azt, hogy neki 48 „minden további státusélet kiinduló pontja" — nem csak egyféleképpen értelmezhetjük. Kényes dolog arról vitázni: mi nagyobb Madáchban, a költő-e vagy a gondolkodó? Az a helyes, amikor Sőtér a Tragédiával kapcsolatban az egyéniség lírai és gondolati erének egyszeri, szerencsés találkozásáról beszél. A rangsorban a politikust tenném utoljára és a költőt állítanám az élre, noha költői tevékenységén Sőtérrel együtt én is ott érzem a magános vidéki nemesúr amatőrködésének lehelletét. De azért Madách mégsem az a „valóságidéző lírikus" (Sőtér szavai); líráját marxista irodalomtörténetírásunk ideológiai tartalma miatt akarja megemelni, de eddig nem vette tekintetbe, hogy egyáltalán nem jutott keletkezésekor a nyilvánosság elé,és hogy nem nézve az eszmeiséget, Madách lírai ere elég vékonyan csordogál, az itt-ott