Bóka László szerk.: Irodalomtörténet, 1959. 47. évfolyam
Vita - Lengyel Dénes: Jókai és Petőfi szakításáról. Hozzászólás Szekeres László cikkéhez 54–57. p.
dol.10 Ugyanígy szól táblabíró gúnyról másik cikkében, s ott is a táblabírákat gúnyolják.11 Különösen bosszantó a sok sajtóhiba az Irodalomtörténeti Közleményekben. Szinnyei József nevét kétféle ortográfiával találjuk : Szinyei és Szinnyei helyesírással.12 Pálffy Albert nevét így és Pálfi helyesírással is közli, з végül a bibliográfiában az időrendet helyenként felcseréli (pl. Életképek okt. 25. után okt. 22. következik). Szekeres dolgozatai nagy lépéssel vitték előre a Jókai-kutatást. A történeti összefüggéseket most már jobban látjuk, és cikkei után sok téves nézetet el kell vetnünk. De minthogy a Vörösmarty-kérdést nem elemezte kellőképpen, és Jókai több nyilatkozatát nem vette figyelembe, eddigi bizonyítása alapján nem fogadhatom el azt az állítást, mintha ennek a „szakításnak" csak szubjektív okai lettek volna. Vizsgáljuk meg közelebbről a „szakítás" problémáját is. Jókai és Petőfi barátsága mély és őszinte szereteten alapuló kapcsolat volt. Ismeretes, hogy a pápai, majd a kecskeméti találkozás után Pesten először Petőfi segítette Jókai pályakezdését, aztán együtt haladtak politikai és irodalmi pályájukon. Ma már — hála Szekeres munkájának — látjuk az összhangot és az eltéréseket, s ezekből következtethetünk is. A két ifjú barátságának sok próbát kellett kiállnia. Emeljünk ki néhányat ezek közül, hogy a „szakítás" jelentőségét ezeknek világánál szemlélhessük. A „szakítás" szubjektív oka, Jókai házassága kétségkívül igen jelentős tényező. De vajon nem bírt-e ki ennél súlyosabb próbát is a két ifjú barátsága ? Amikor Petőfi 1847-ben házasodni készül, Várady Antalt és Jókai Mórt kéri fel esküvői tanúnak. A költőnek ekkor különösen nagy szüksége lenne barátai társadalmi támogatására, mert nemcsak Júlia apja ellenzi a házasságot, hanem a szatmári társaság is mindent megtesz, hogy kellemetlenséget szerezzen a jegyespárnak. Nem csoda, ha Petőfi türelmetlenül várja barátait. Amikor se választ nem kap, se a tanúk nem érkeznek, ilyen levelet ír Váradynak : „Már mi a fene ez ? én bámulom annak idejében a szemfényvesztés mesterségét, de most ne bolondozzatok velem, hanem írjátok meg együtt kereken, hogy jöttök-e vagy sem ? hadd tudjam már mihez tartani magamat, mert ha nem jöttök, hát kapok én itt is embert, aki bír annyi műveltséggel, ha többel nem is, hogy a nevét csak be tudja írni a matriculába vagy csízióba, vagy minek híják azt a papi protokollumot."13 Jókai később levélben kimenti magát, de ezzel legfeljebb csökkenti a sértés súlyát. Petőfi nem szakította meg a baráti kapcsolatot, sőt ezután költöznek közös lakásba. Még komolyabb összetűzésről számol be Jókai Petőfi eszmecsirái című munkájában. Az író elbeszéli, hogy 1848. június 11-én egy olasz császári ezred fellázadt, és összetűzött a magyar katonákkal. Erre a nemzetőrséget is fegyverbe szólították. Jókai hazafutott, hogy szuronyos puskáját magához vegye. Petőfi is felfegyverkezett és barátjával akart tartani. De Júlia féltette férjét, és így szólt Jókaihoz : — Az égre kérem önt, siessen ! ne várja meg Sándort. Zárja be a lépcsőajtót, s vigye magával a kulcsot. Jókai teljesítette a kérést , Petőfi nem vehetett részt az éjszakai összetűzésben. A két barát összezördült, Jókai ekkor és ezért költözött el Petőfiéktől. Ennek az összekoccanásnak is voltak szubjektív és politikai okai egyaránt. Több olyan összetűzésről is tudunk, amelyeknek okát Jókai nem közli, s ezek mind elmúltak, a barátság örökkétartónak látszott. A fenti példák azt bizonyítják, hogy a Vörösmarty-vers közlésével kapcsolatos összetűzés csak egy a sok közül, s nem feltétlenül kell szakításnak, utolsó szónak tekintenünk. Annál kevésbé, mert Jókai már a szeptember 17-i nyilatkozatban ezt írja : „Petőfi engem sohasem szeretett, én szerettem őt, s azért az ő kíméletlen szavai legfeljebb bántanak, de ellenségévé nem tesznek." Később számtalan nyilatkozatban ma 101. h. 425. 1. 11 Irodalomtörténeti Közlemények, 1957/1. sz. 437. I. 121. h. 413. és 419. 1. 13 Bővebben : Hatvany Lajos: Feleségek felesége, Bp. 1919. 348. 1.