Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1970. 2/52. évfolyam
Műelemzés - Rigó László: Nagy Miklós: Jókai 221–224. p.
Szemle szerepe csökken művészetében, az angol és francia úgynevezettél-és negyedrealizmus hatása viszont erősödik. Nagy Miklós 1968 végén megjelent könyve Jókai művészi pályájának e cezúráig tartó két évtizedét tárgyalja. Bemutatja regényírónk indulását és az 1850-es évek elején virágzó novellisztikáját, elemzi a török világot ábrázoló történeti és a reformkorról szóló nagy irányregényeit, az 1860-as évek bizakodó, ábrándos, majd a növekvő elégedetlenségét melankóliába rejtő regényeit. A műelemzések sora a közeli erőteljes pályamódosulást már jelző, 1868-ban megjelent A szerelem bolondjai analízisével zárul. Az utolsó fejezet az adott pályaszakasz művészi eredményeinek keresztmetszetszerű esztétikai összegezését tartalmazza. A mű, a szerző határozott szándékának megfelelően, nem a szó szoros értelmében vett monográfia, nem a Jókaira vonatkozó teljes ismeretanyagunk rendszerezése. Inkább Horváth János Petőfi-esszéjének mintájára íródott, tehát Jókai 1846 és 1868 közötti regényművészetének esztétikai és poétikai szempontú fejlődésrajza, melyben a biográfiai, a személyes pszichológiai mozzanatokból csak annyit talál az olvasó, amennyi annak megértéséhez valóban nélkülözhetetlenül szükséges. Maga a fejlődésrajz főbb vonalaiban kidolgozott és helytálló. Tömörségében is pontos az a jellemzés, melyet Jókai 1849 előtti epikájáról ad a szerző. Írónk ekkor a francia romantika igézetében alkot, gyakran önállótlanul véve át Sue, Hugo regényszerkesztő, helyzet-és alakteremtő elveit. Elbeszéléseinek, regényeinek cselekménye egzotikus és misztikus, véres és borzalmas, a legmeglepőbb fordulatokra épülő eseménysor; egyénítetlen figuráit rendkívüli intenzitású vagy torz szenvedélyek sodorják konfliktusokba; nagy romantikus tablói zsúfolva rút és groteszk elemekkel. Ám ezekben az idegen mintákat követő vadromantikus beszélyekben, regényekben már jelen vannak Jókai későbbi érett regényművészetének egyes speciális vonásai is, pl. a nyelv eredetisége és gazdagsága, a szólások, szófordulatok természetessége, a leíró, hangulatteremtő erő, a népi humor és komikum motívumainak felhasználása. S Nagy Miklós plasztikusan vázolja-részletezi azt a fejlődési folyamatot, amelynek eredményeként Jókai — az 1850-es évek közepére — lényegileg kiszakad a francia romantika meghatározó vonzási köréből, és a magyar nemzeti romantika nagy regényírójává válik, kialakítva jellegzetes és közismert cselekményszövő, emberábrázoló gyakorlatát, idő- és térbeli kompozíciós elveit, regénytípusait, stílusművészetét. E fejlődésrajz kimunkálásához nagy és nélkülözhetetlen segítséget nyújtottak a szerzőnek az 1962-ben megindult Jókai kritikai kiadás eddig megjelent kötetei. És, természetesen, meg kellett idéznie és vallatóra kellett fognia a polgári, majd a marxista Jókai-irodalom