Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1973. 5/55. évfolyam
Figyelő - [Szerkesztőségi bevezető a Petőfi Sándor-különszám elé.] 5–10. p.
Az Irodalomtörténetnek ez a jubileumi száma nem reprezentálja a magyar Petőfi-kutatás egészét. Nem teszi ezt, nem ez a feladata; ezt a reprezentálást valamennyi hazai és határon túli szaklap és irodalmi folyóirat együttesen végezheti csak el. Folyóiratunk szerény részt vállal a közös munkából, rendeltetéséhez híven törekedve arra, hogy az irodalomtörténettel foglalkozóknak, s a magyar irodalom iránt hivatásszerűen érdeklődőknek minél szélesebb körét szólaltassa meg. Szerkesztési elképzeléseink kialakításában nagy szerepet játszott az a felismerés, hogy Petőfi még egy irodalomtörténeti folyóiratban sem csak egy szűk irodalomtörténészi réteg „ügye", hanem a tudósokkal, kutatókkal együtt az íróké, tanároké, könyvtárosoké, népművelőké is. És nemcsak az iskola irodalmi leckéin, nemcsak a könyvkölcsönzés áhítatos vagy rutinos inspekciós óráin, nemcsak a művelődési otthonok ünnepi rendezvényei vagy az irodalmi színpadok programgondjai közepette, hanem akkor is, amikor a publikációra érett, nyilvánosság elé kívánkozó véleményeket vesszük számba. A tanároknak, tanítóknak, íróknak,közéleti tisztségviselőknek, a népművelés hivatásos gazdáinak ismerniük kell — hogy munkájukat jobban, pontosabban, szélesebb látókörrel végezzék — az irodalomtörténészek Petőfi-kutatásainak új és új eredményeit. De az irodalomtörténészeknek is tudniok kell arról, hogyan látják Petőfit a tanárok, diákok, írók, tisztségviselők, hogy munkájukat jobban, pontosabban, szélesebb látókörrel végezhessék. Petőfiről szólva, Petőfire emlékezve talán szükségtelen hangoztatni ezt, hiszen őróla éppen a költőtársak és költőutódok mondták — talán nem a legtöbbet, de a legtalálóbbat : Arany, Ady, Illyés Gyula. Sőt, Petőfi Sándort, nemcsak a saját versei, hanem a költőutódok strófái is belerögzítették a magyar köztudatba: Ady.