Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1976. 8/58. évfolyam
Műelemzés - Julow Viktor: Vargha Balázs: Csokonai Vitéz Mihály 449–453. p.
452 Szemle van eredeti eszmei és formai megfigyeléssel, de — műfaja törvényeit tiszteletben tartva — ennek határt is szabott. Nehéz itt a helyes arányokat megtalálni, nem is sikerül mindenütt. A Dorottya sokrétű, finom elemzése itt már talán sok is, az annyira fontos Konstantinápolyi, Az estvér kevés. Nagyon hiányolom, hogy igen gyéren alkalmaz stílustörténeti szempontokat. Műve jellegéből világos, hogy nem lehet ez fő feladata, de Csokonainak a késő reneszánsztól a koraromantikáig minden stíluson végigszántó, s mindezt szervessé tömörítő páratlan szintézisének legalább az érzékeltetése nélkül bármilyen róla alkotott kép csonka marad. Vitatni való természetesen jócskán akad. A részleteken való vitázást elkezdve azonban füzetté nőhetne ez a recenzió. Nagy részük amúgy is nehezen eldönthető véleménykülönbséget érintene, a „talányos" Csokonairól lévén szó. Legyen hát ez egyelőre a Csokonaikutatók belügye. Egy súlyos hiányérzetemről azonban nem hallgathatok. Tagadhatatlan: ez a portré és életrajz minden eddiginél gazdagabb, életszerűbb. És főleg intimebb. (Az e tekintetben csábító intimpistáskodást is szerencsésen elkerüli néhány passzus kivételével, mint ahol arról szól: Kisasszondon egy egy nagy fa alatt elmélkedett magányosan a költő, s „azt is mondják, hogy egy szép szolgáló vitte neki naponta az ebédet . . ." 199. — A három pont olyasmit van itt hivatva sejtetni, amiről fogalmunk sincs, nem is lehet.) Valahogy elsikkad itt a nagyság. (A záró fejezetekben csillan csak meg valamelyest.) A lángelme megjelenítése a legnehezebb dolgok egyike. Igazán talán csak akkor sikerülhet, ha géniusz ábrázol géniuszt, mint Thomas Mann Goethét a Lotte in Weimarban. Egyébként főleg egy segíthet, hogy felérjünk a zsenihez. Az áhítat. Nem holmi pátoszos előadásmódra gondolok, távol legyen. De arra a belülről jövő megrendültségre igen, amely abból az érzésből táplálkozik: íme, ekkora művészről és emberről szólhatok. Ez hiányzik Vargha Balázsból. Hősével kissé komázó, enyhén deheroizáló hangneme jó arra, hogy emberi közelségbe hozza a költőt. De arra nem, hogy végül el is távolítsa, mert így válna nemcsak valódivá,hanem igazzá is : a maga emberfelettiségében. És itt egyáltalán nem arról van szó, hogy leplezte volna el a költő gyöngeségeit. De hajlamos majdhogynem erre hegyezni ki írását. Annak gyakori — túl nyersen is fogalmazott — hangoztatása például, hogy Csokonai „lopott", „harácsolt" a magyar és a világirodalomból, nem kap kellő ellensúlyt annak bizonyításával, hogy így is mennyire eredeti. Már első érett műveitől fogva, s nemcsak utolsó nagy korszakában, amint a szerző véli (291.). Más kérdés, hogy ekkor az eredetiségnek egy új fokára lép. Ezzel félre is informálja a szerző a laikus olvasót, aki nemigen tud arról.