Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1981. 13/63. évfolyam
Műelemzés - Csókás László: Lengyel Balázs: Közelképek 856–859. p.
Szemle készültek. A Madách Tragédiáját méltató cikk után Füst Milán és Kassák különös kapcsolatáról olvashatunk szemtanúi beszámolót, majd Rónay György és Mándy Iván köszöntése következik, azután Lengyel Balázs Radnótival való találkozásainak emléke bukkan föl; a fejezetet s a kötetet a Rónay György halálára írt búcsúztató zárja. Lengyel Balázs előadásmódja csevegésszerű, könnyed, gördülékeny. Élvezetes, könnyen érthető magyarázatot kíván adni az irodalom különféle jelenségeiről. Gondot fordít közönsége szellemi kényelmére: kerüli a szakmai zsargont, sőt szépírói fogalmazásra tör, s ennek érdekében könnyedén sikelt el fontos irodalomtudományi problémák fölött. A lehető legszemélyesebb hangon mondja el benyomásait, emlékeit versekről, regényekről, alkotói életművekről, az irodalmi élet és múlt fontos és kevésbé fontos szereplőiről. Igaz, e közvetlen fogalmazásmód vonzó olvasmánnyá teszi Lengyel Balázs kritikáit, tanulmányait, azonban általa csak feltűnőbbé válik a kötet legfőbb hibája: a célba vett közönség el- és megtévesztése. Az Esszék, elemzések fejezet Kemény János Önéletírásával foglalkozó darabja az irodalomtudomány számára problematikus kérdésben kételymentesen foglal állást: műfaji meghatározást végez. Mégpedig oly módon, hogy elöljáróban kijelenti, nem érdemes műfaji kérdéseken „lovagolni". Ennek ellenére megállapítja, hogy a nagy erdélyi emlékírók, Kemény és Bethlen „túlnőnek a memoárkereten". Ezután a kor külföldi regényirodalmával veti össze munkáikat. Észrevétlenül rávezeti Lengyel Balázs az olvasót arra, hogy Keményék a regény műfajának fejlettebb változatát képviselték, mint nyugati kortársaik. Tehát egyszer csak regényként emlegeti az előbb még memoárnak nevezett műveket. Anélkül azonban, hogy kísérletet tenne a két műfaj fogalmi elkülönítésére. Állítása bizonyítására azt hozza fel, hogy „ha valaki elolvassa Kemény Jánost, olyan otthonos lesz a XVII. századi Erdélyben, mint Balzac elolvasása után a restaurációs francia kapitalizmusban." Megerősítésül még hozzáteszi: „Az önéletírás olvasója végül saját abszolút otthonosságából következtethet." Majd ekként foglalja össze az erdélyi prózáról mondottakat: „Itt érik be - még ha csak levelek vázlatában is - Kemény János műve egy egész korszakot átvilágító, drámai erejű nagyregénnyé." Nem a Kemény-tanulmány elemző részeivel van baj, nem is a szerző lelkesedésből fakadó túlzásaival, hanem avval, hogy egy alapvető tudományos kérdést bűvészmutatvánnyal próbál megoldani, pontosabban az olvasó elől elbújtatni. A D. H. Lawrence -. esszé sajnos keveset mond Lawrence irodalmi környezetéről, előzményeiről, s egyáltalán a kor Angliájáról. Szinte bevezető nélkül tér rá a művek tárgyalására. Amikor ugyanez a tanul-