Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1991. 22/72. évfolyam
Figyelő - Tarnai Andor: Képes Géza, 1909–1989 249–250. p.
Emlékezés 249 idézni fontosabb köteteit: Magyar— szlovák kulturális kapcsolatok (1959), a Valóság és illúzió (1962), a Hidak sorsa (1965) majd az ezekkel párhuzamosan született 16. és 17. századi hagyományokról és magyar—szlovák kapcsolattörténetről szóló tanulmányok után az Első nemzedék (1968), a Harmadik nemzedék (1971), a Szülőföld és irodalom (1977), a közben készült Fábry-kötet (1980), s a legújabb részlet kutatásokat tartalmazó Nemzetiségi irodalmunk és kapcsolatai (1985), amely akaratlan lezárásaként a pálya kezdetére visszhangzik. Ma már a kész tények előtt állunk. Eztán a művek élik a maguk életét, tanulságaikat mi. KOVÁCS GYŐZŐ KÉPES GÉZA 1909-1989 A budapesti egyetem bölcsészeti karának tanácstermét egyetlen kép, Gombocz Zoltán domborművű arcképe díszíti, alatta Képes Géza epigrammája olvasható. A tényt és a két személy sajátos egymás mellé kerülését a tájékozatlan szemlélő tekintheti véletlennek, de a járatosabb minősítheti mélyebb értelműnek, sőt lényeget érintőnek is. A csak felületesen tájékozott mindenekelőtt arra gondolhat, hogy a költőként és műfordítóként ismert Képes Géza szokás szerint elvégezte a bölcsészeti kart, tanári diplomát szerzett, és mélységesen tisztelte a legnagyobbnak tartott magyar nyelvészt; ha szakmai körökben némiképpen ismerős, feltehetően tudja, hogy Képes Géza az Eötvös Collegium tagjaként kapott oklevelet; aki viszont életművét alaposan ismeri, rádöbbenhet, hogy bámulatos nyelvtudását csak igen alapos nyelvészeti és filológiai alapismeretekkel szerezhette meg. Azt sem tartja meglepőnek tehát, hogy a költő és műfordító 1958— 1969 között az Irodalomtudományi Intézet komparasztikai osztályának munkatársaként dolgozott, nyugdíjba vonulása után pedig éppen ebben a folyóiratban, az Irodalomtörténetben publikált cikket, rövid hosszászólást. Költőként és műfordítóként szinte megszámlálhatatlanul sok régi és modern, nyugati és keleti nyelv ismerőjeként fedezhetett aztán fel a magyar és a világirodalomban olyan jelenségeket, amelyeket más, jóval kevesebb szakismerettel, filológiai képzettséggel és a nyelvek iránti érzék híján soha nem vett volna észre. Munkásságában azonban egyedülálló műveltsége és invenciója vezette inkább, mint a filológiai aggályoskodás: csak a legnagyobbak véleményét — az irodalomtörténészek közül Horváth Jánosét — vette tekintetbe, másokon általában hallgatással siklott át szakmai cikkeiben. így történhetett, hogy minden fontoskodás nélkül használta az „adaptáció" fogalmát, amelyet a felvilágosodás koráig tartott a hazai fordítási iro-