Nagy Péter szerk.: Irodalomtörténet, 1991. 22/72. évfolyam
Műelemzés - Kerényi Ferenc: Csokonai Vitéz Mihály összes művei. Költemények 2, 1791–1793. Sajtó alá rend., jegyz., bev.: Szilágyi Ferenc 587–590. p.
Szemle oldalra (125—138.). Szintén növeli a terjedelmet a jegyzetapparátuson belüli utalásrendszer csaknem teljes hiánya; mintha minden vers magyarázata külön-külön készült volna. Különösen jól megfigyelhető ez a két, egyazon lapon fennmaradt töredék, az így „szomszédos" In Com [item] Pálffy és a Tunc etiam moreris? esetében (470— 474.). Olykor szövegrészletek ismétlődnek : Kazinczy Kis Jánoshoz intézett, 1793. július 27-i leveléből egy bekezdésnyi például négy alkalommal, négy különböző vers jegyzetében szerepel — megint csak utalás nélkül (140., 146., 269., 287-298.). A Csokonai-szövegkorpusz textológiai szempontból a legbonyolultabbak közé tartozik, a kézirat híján lévő másolatok és szövegváltozatok nagy számával, a viszonylagos időrend problémáival. E téren Szilágyi egészében igen jó, részleteiben kitűnő, olykor bravúros munkát végzett. Az utóbbiak közül említsük meg Az istenek osztozosabb ismert másolatának számbavételét (171 — 178.), a [s már az Ég búsulva néz is. . .] fattyúszövegeinek kimutatását (256—261.), vagy akár Az én Életem hitelességének bizonyítását (689—693.). Az életmű említett szöveggondozási nehézségei miatt teljes körű és végleges megoldás persze most sem lehetséges. Akad közvetett érveléssel végrehajtott datálás, mint a Jeszte Poétának (242.) vagy stíluskritikai argumentumokkal támogatott logikai levezetésű, mint a Csikorgó Versei a Trójai háborúról esetében (337.). De az eddigi Csokonai-textológia eredményeinek messzemenő figyelembevételével és továbbépítésével következetes, a korábbiaknál jóval megbízhatóbb, filológiailag védhető időrendű szövegkiadás született. Feltétlenül helyeselhető a fordítások, a latin versek felvétele és a felkutatott-azonosított dallamok közlése. A szövegekből levonható elsődleges következtetések rögzítése szinte mindenütt megtörténik. Hiányérzetünk csupán néhány részletkérdésben lehet, így például a Békaegérharc 1816. évi román fordításának némileg túlbonyolított magyarázatából (468.) kimarad annak leszögezése, hogy mindkét szóba jöhető „Kontz Józsi" vándorszínésztársulat tagja volt, ami önmagában is megmagyarázza a kéziratok felbukkanásának körzetét, és kiegészíti mindazt, mit a Balog István színigazgató hagyatékában felbukkant Csokonai-művek, az e kötetben is többször hivatkozott Déryné-naplóadatok mellett a vándorszínészet közegének Csokonai líráját és verses epikáját terjesztő hatásáról tudunk. Hasonlóképpen: Sőtér és Szauder után Szilágyi sem figyel fel a [Nézd el. . .] záró rímpárjának, az ép-nép összecsengetésnek a Rákóczi-nótából származására (477.), holott a forrást a Békaegérharc emlegeti, a Cultura című vígjáték pedig betétdalként használja majd fel. De ezek — ismételjük — kivételes hiányok. A kötet szöveganyaga, kronológiája, szűkebben vett filológiai apparátusa egyaránt helyesen és egyértelműen válaszolja meg a Csokonai-életmű 1791 és 1793 közé eső hányadának olyan alapvető kör-