Kabdebó Lóránt szerk.: Irodalomtörténet, 1996. 27/77. évfolyam
Tanulmányok - Fried István: A költői magatartás változatai. Petőfi Sándor 1848-as verseihez 293–307. p.
a költői magatartás változatai rűsítéssel a jelent a magasztosnak gondolt múlthoz emeli. Míg a kulturális közismeret „anyaga" szakralitásával a korszak költészetét is áthatja, Petőfi Sándor a szakrális történetekben fölfedezi a jelen történéseibe iktathatót, és birtokos szerkezetek révén a bibliai allegóriákat a maga magánmitológiájához illeszti. Az Egyiptom-Kánaán-Mózes (népe) a szolgaság-szabadság szinonimájává lesz, méghozzá azáltal, hogy az azonosítást megelőző felszólításban a költő a történet tudójaként a jelenkor tanulságai felől beszél, így hát a maga és általában a költő prófétaszerepét és -vállalását is újra kell gondolnia. Ami A XIX. század költői megírása óta változatlanul része Petőfi lírájának, az a magyar nép/nemzet küldetéses hivatása, nem utolsósorban a Petőfi-típusú költészet mózesi szereptudata és sorsa révén. Ha Vörösmarty a reformkor nyitányaként a honfoglalási eposz üzenetével szólt az új honfoglalásra készülő nemzedékhez, akkor Petőfi a XIX. század közepének Kárpát-medencei magyar történelme helyett a bibliai idők perspektívájába helyezte azt ahazateremtést, amely honfoglalás is, igazságosztás is, de költői cselekvés is, mivel a szavaival teremtő prófétának igéi által körvonalazódhat a megvalósítandó cél. A Vesztett csaták, csúfos futások! költője inkább krónikás, elbeszélő, az eseményekre reflektáló, a történelem tanulságait vonja le, de tűzoszlop immár nem lehet a költő, nem ő vezeti a népet a „szabadsági Kánaánba", hanem „istenünk", az, aki korábban A magyarok istene című versben óvó-őrző mivoltában jelent meg. Ha utóbb említett versében a „történet könyve" kínál tanulságot, előbb idézett költeményében a magyar történelem egybefonódik Mózes népének történelmével, így emberiség-történelmet reprezentálhat. Ha A magyarok istene a szent palást, az aranyhíd allegóriája révén jelzi a történelem tapasztalatai jelenbe integrálásának költői gesztusát, a Vesztett csaták, csúfos futások! továbbgondolja az „És az a magyarok istene" kijelentést, hogy a népek/nemzetek sorsát intéző (égi?) hatalomnak időszerűsíthető lényegét ismét az ótestamentumi példával tanúsítsa. Már A magyarok istene sem a „teológiailag" elfogadott hit kivetülése, hanem az idézett sor utalásjellege (az a magyarok istene), majd az istenség inkább elvonatkoztatott jelölése legalább olyan mértékben tartalmazza egy, a magyar irodalomban honossá lett képzet tartalmi vonásait, mint a történelmet intéző sors(?), hatalom(?) megszemélyesített és éppen az irodalmi hagyomány révén profanizálódott személyiségét. S hogy Vesztett csaták, csúfos futások! című költeményében a hajdan költői feladatként vállalt prófétaság megszűnni látszik, és más dimenzióba kerül, annak talán életrajzi magyarázatával is szolgálhatnánk. Petőfi „költőileg" Az apostolban elemzi a krisztusi sorsot, amelyre a korán érkezett igehirdető megfeszíttetés élménye a jellemző. A XIX. század költői (valamint az Egy gondolat bánt engemet) jövőorientáltsága tartalmaz, méghozzá jócskán, utópikus mozzanatokat, a jelent figyelő költő romantikus groteszkje mellőzi ezeket, jóllehet a megőrzött víziószerűség a feltáruló jövőt (a bibliai allúzió révén) a képzeletbelibe, az imagináriusba játssza át. Átjátszás ez a szavak alakváltoztatásának értelmébenkiomló vér