Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1999. 30/80. évfolyam

Műelemzés - D. Tóth Judit: A XIII. századi magyarországi vallásossságh két forrása. 641–644. p.

SZEMLE­ gendafejlődésnek, szűkebben az úgynevezett Marcellus-típusú legendáknak, más­részt, mert már a kezdet kezdetén közös cél kapcsolta össze őket: Margit szentsé­gének hivatalos elismertetését, kanonizációját kívánták elősegíteni. A kiterebélyesedett „Margit-filológiában" rendet teremteni próbáló Klaniczay Tibor által legenda vetusnak nevezett legrégebbi vita keletkezésével kapcsolatban el­fogadottnak látszik, hogy ez nem sokkal Margit halála után született „magis visa, quam audita", vagyis olyanvalaki által, aki ismerhette Margitot, illetve több mindent azoktól hallhatott, akik őt ismerték. A hagyományos álláspontot, mely szerint ez a személy Marcellus domonkos provinciális, Margit jó ismerője, lelkiatyja és gyóntatója - akit ugyan a legendát 1936-ban egy bolognai kódexben felfedező Bőle Kornél még csupán fráter seniornak mert nevezni - a legújabb kutatások is megerősíteni látszanak. A Domonkos-rend és a királyi udvar szoros kapcsolatát is reprezentáló alakja ugyanúgy kapcsolódik a rend magyarországi dinamikus fejlődéséhez, mint Margit neveléséhez. Marcellus tollát még a Margit „szentsége iránti áhítat" vezette, a megörökítés puszta szándéka mellett pedig az élettörténet, az érdemek, a csodák ismertté tételé­nek a törekvése is megfogalmazódik a legenda kezdő soraiban. A szándék ered­ményezi aztán azt a tárgyilagosságra törekvő, elsősorban kronológiai rendet követő, ugyanakkor a jellemzésre is súlyt helyező írásmódot, amely még távol áll a XIV. században kialakuló, a devóciót szolgáló, elősegítő vagy misztikus vonásokat mutató legendaváltozatoktól. Bellus Ibolya nem elsőként vállalkozott a legrégibb életírás lefordítására: a szöveg magyarul először Ballér Piroska munkájaként - szintén Bőle Kornél latin szövegki­adása alapján - 1984-ben látott napvilágot A magyar középkor irodalma című antoló­giában (Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar remekírók). V. Kovács Sándor, a kötet szövegeinek válogatója és gondozója már akkor tovább nem halogatható fel­adatként említette a Marcellus-féle őslegenda és a szentté avatási per jegyző­könyvének lefordítását. Ez utóbbiról megjegyezte, hogy a kötet számára ugyancsak elkészült, de terjedelme miatt nem kerülhetett be a gyűjteménybe. Az akkor és a most elkészült jegyzőkönyv-fordítás kapcsolatáról semmilyen utalást nem találni a jelen kötetben, sőt mind az előszóból, mind a szakirodalmi jegyzékből hiányzik a legenda 1984-es fordításának említése. (Erről egyébként az ÚMIL Margit-legendák címszavá­nak írói is megfeledkeztek.) A szentté avatási per anyaga - mint említettük - szervesen kapcsolódik a legrégeb­bi legendához, együtt szolgálva vele a kanonizációt. Margit tipikus legendahős, akinek nemcsak egész élete, hanem a halála után személyéhez kapcsolódó esemé­nyek is a kiválasztó Isten dicsőségének szolgálatára voltak hivatottak. A Margit halála utáni csodák kivizsgálását a római kúria korán elrendelte: az első tanúkihall­gatások 1272 és 1274 között zajlottak, ezek anyaga azonban elveszett. Az eljárás 1276-ban folytatódott, a ránk maradt második protocollum 110 tanú vallomását rögzítette, amelyekből kibontakozik a kultusz kezdete is (bár tudjuk, hogy az eljárás 1276-ban félbeszakadt, és Margit boldogként való tiszteletének 1789-es engedélyezése után a szentté avatásra csak 1943-ban került sor). A kanonizációs vizsgálatok során felvett tanúvallomások szövegének a kihallgatási jegyzőkönyv jellegéből adódóan megvan­nak a maga - a magyar fordítás által is jól érzékeltetett - sztereotip fordulatai. Szabó Zsuzsanna fordításában első ízben jelenik meg a latin peranyag, amelyet Fraknói Vilmos a múlt században talált meg és tett közzé, és amely végül is a na- 642

Next