Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 1999. 30/80. évfolyam
Műelemzés - D. Tóth Judit: A XIII. századi magyarországi vallásossságh két forrása. 641–644. p.
SZEMLE gendafejlődésnek, szűkebben az úgynevezett Marcellus-típusú legendáknak, másrészt, mert már a kezdet kezdetén közös cél kapcsolta össze őket: Margit szentségének hivatalos elismertetését, kanonizációját kívánták elősegíteni. A kiterebélyesedett „Margit-filológiában" rendet teremteni próbáló Klaniczay Tibor által legenda vetusnak nevezett legrégebbi vita keletkezésével kapcsolatban elfogadottnak látszik, hogy ez nem sokkal Margit halála után született „magis visa, quam audita", vagyis olyanvalaki által, aki ismerhette Margitot, illetve több mindent azoktól hallhatott, akik őt ismerték. A hagyományos álláspontot, mely szerint ez a személy Marcellus domonkos provinciális, Margit jó ismerője, lelkiatyja és gyóntatója - akit ugyan a legendát 1936-ban egy bolognai kódexben felfedező Bőle Kornél még csupán fráter seniornak mert nevezni - a legújabb kutatások is megerősíteni látszanak. A Domonkos-rend és a királyi udvar szoros kapcsolatát is reprezentáló alakja ugyanúgy kapcsolódik a rend magyarországi dinamikus fejlődéséhez, mint Margit neveléséhez. Marcellus tollát még a Margit „szentsége iránti áhítat" vezette, a megörökítés puszta szándéka mellett pedig az élettörténet, az érdemek, a csodák ismertté tételének a törekvése is megfogalmazódik a legenda kezdő soraiban. A szándék eredményezi aztán azt a tárgyilagosságra törekvő, elsősorban kronológiai rendet követő, ugyanakkor a jellemzésre is súlyt helyező írásmódot, amely még távol áll a XIV. században kialakuló, a devóciót szolgáló, elősegítő vagy misztikus vonásokat mutató legendaváltozatoktól. Bellus Ibolya nem elsőként vállalkozott a legrégibb életírás lefordítására: a szöveg magyarul először Ballér Piroska munkájaként - szintén Bőle Kornél latin szövegkiadása alapján - 1984-ben látott napvilágot A magyar középkor irodalma című antológiában (Bp., Szépirodalmi Könyvkiadó, Magyar remekírók). V. Kovács Sándor, a kötet szövegeinek válogatója és gondozója már akkor tovább nem halogatható feladatként említette a Marcellus-féle őslegenda és a szentté avatási per jegyzőkönyvének lefordítását. Ez utóbbiról megjegyezte, hogy a kötet számára ugyancsak elkészült, de terjedelme miatt nem kerülhetett be a gyűjteménybe. Az akkor és a most elkészült jegyzőkönyv-fordítás kapcsolatáról semmilyen utalást nem találni a jelen kötetben, sőt mind az előszóból, mind a szakirodalmi jegyzékből hiányzik a legenda 1984-es fordításának említése. (Erről egyébként az ÚMIL Margit-legendák címszavának írói is megfeledkeztek.) A szentté avatási per anyaga - mint említettük - szervesen kapcsolódik a legrégebbi legendához, együtt szolgálva vele a kanonizációt. Margit tipikus legendahős, akinek nemcsak egész élete, hanem a halála után személyéhez kapcsolódó események is a kiválasztó Isten dicsőségének szolgálatára voltak hivatottak. A Margit halála utáni csodák kivizsgálását a római kúria korán elrendelte: az első tanúkihallgatások 1272 és 1274 között zajlottak, ezek anyaga azonban elveszett. Az eljárás 1276-ban folytatódott, a ránk maradt második protocollum 110 tanú vallomását rögzítette, amelyekből kibontakozik a kultusz kezdete is (bár tudjuk, hogy az eljárás 1276-ban félbeszakadt, és Margit boldogként való tiszteletének 1789-es engedélyezése után a szentté avatásra csak 1943-ban került sor). A kanonizációs vizsgálatok során felvett tanúvallomások szövegének a kihallgatási jegyzőkönyv jellegéből adódóan megvannak a maga - a magyar fordítás által is jól érzékeltetett - sztereotip fordulatai. Szabó Zsuzsanna fordításában első ízben jelenik meg a latin peranyag, amelyet Fraknói Vilmos a múlt században talált meg és tett közzé, és amely végül is a na- 642