Tamás Attila szerk.: Irodalomtörténet, 2001. 32/82. évfolyam
Tanulmányok - Nagy Miklós: Az írói névadás Jókai késői regényeiben 554–562. p.
NAGY MIKLÓS Az írói névadás Jókai késői regényeiben Melyek azok a stílusjegyek, amelyek megkülönböztetik Jókainak a századfordulón írt regényeit-kisregényeit a korábbi évtizedek alkotásaitól? A kortársi bírálók szókimondó, a kultikus megfogalmazástól tartózkodó része gyakran hanyatlást, önismétlést emleget velük kapcsolatban. Sőtér István 1954-es, átfogó igényű tanulmánya (Jókai útja) is ilyen hangütéssel zárult: „Nem amaz alkotók közé tartozik, akik öregkorukban még nagy sommázásokra, betetőzésekre képesek. Utolsó, jelentős alkotásai egy szétbomló művészet tarka romjai közül emelkednek ki." Kivételt csak a Sárga rózsával, valamint A gazdag szegényekkel tesz Sőtér. Bennük „korszerűbb regényforma" keresését emeli ki. Rokonszenve azonban sokkal inkább a közvetlen társadalmi mondanivalónak, hősválasztásnak szól, mint a sajátos művészi eszközöknek. Ezzel szemben Bori Imre két kötetében (A magyar irodalom modern irányai I. és II., Újvidék, 1985, ill. 1989) az európai fin de siècle jellegzetes képviselőjeként mutatja be az 1880 utáni Jókait. Nem csupán a naturalizmushoz kapcsolja - ezt megtették már jóval korábban is -, hanem szimbolista-szecessziós ihletést fedez föl még tarka, gyors kézzel odavetett áltörténeti regényeiben (Rákóczy fia 1891, A két Trenk 1893) is. A hagyományos esztétikai szempontokkal (például egységes művészi megformáltság, eredetiség) igen keveset törődik, annál többet azzal, hogy beigazolja tételét: „A századvéget jellemző »modernista« törekvések tűnnek fel és adnak jelt magukról Jókai pályájának utolsó évtizedeiben." Ám e szimbolista-szecessziós (sőt állítólagos „parnasszista") tendenciák nem meghatározó jelentőségűek, amiről az olvasó könnyen meggyőződhet. Csupán egy-egy fejezet, néhány bekezdés erejéig vannak jelen munkásságában. Bori Imre ennek ellenére nagy számban leltározza őket, megjelenésüket kiterjeszti egészen az 1880-as esztendők elejéig-A vitás kérdés megítélésében közelebb állok Sőtér Istvánhoz, a probléma részletes kifejtése azonban nem feladata e tanulmánynak, már csak a tárgyalás névtani jellege miatt sem. Az 1890-et követő stílusváltás szélesebb körű annál, hogy pusztán két nagyobb epikumára korlátozhatnánk, mégsem jellemző az utolsó szakasz egész termésére, különösen nem az említett történelmi regényekre. A tények tisztelete, az aprólékosságig menő megfigyelés, a