Tamás Attila - Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2003. 34/84. évfolyam
Tanulmányok - Nyilasy Balázs: Az arany ember és a modern románc. [Jókai] 206–227. p.
NYILASY BALÁZS Az arany ember és a modern románc A modern újkor reflektív, kételkedő kultúrája nemcsak az ember környezeti kötelmeit hangsúlyozó realizmust, a lehetőségeket minimalizáló naturalizmust, a nyelvbe vetettséget, a személyiség lenyomatszerűségét, szétszórtságát hangsúlyozó, metanarratív elemekkel dolgozó irodalmi posztmodernitást hozta létre. A kétely igazságának belátására épülő, „válságazonosvalóságazonos" attitűd mellett az emberi státus megszilárdítására törekvő, vagyazonos attitűd is hangsúlyosan jelen van az utóbbi évszázadok irodalmi termésében. A kétféle beállítódás küzdelmét már a XVI-XVII. század fordulóján reprezentatívan jeleníti meg Miguel Cervantes Don Quijotéja. Innen (sőt talán már a XVI. század elejétől, az Orlando furiosótól) számítható az az elbeszélésmodell, amely modern románcnak nevezhető, amely műforma azután a romantika korszakában sok tekintetben új lendületet nyer, s egyáltalán nem tűnik el a XX. században sem. A modern románc kétely és bizonyosságigény dialektikáját úgy jelenítikmeg, hogy sok tekintetben visszanyúl a korábbi idők archaikus, románcos, fabulózus elbeszélésmintáihoz. A próbatételes-kalandos elbeszélésformát, a „mindent megtehető", „énazonos" jellemeket, a grandiozitást, a vágyteljesítő csodatörténést, a történetsort jó megoldással lezáró befejezést az otthonos környezetvilágot teremtő, biztonságot adó szimbolikus rend és szilárd emberi státus víziójának megteremtésére használja fel, a metafizikai bizalom jeleként alkalmazza, formálja át. A modern románc fogalma, ha a fenti értelemben számolunk vele, több, eddig megoldatlan irodalmi kérdés kezelésében segíthet, s a mi nemzeti irodalomtörténetünk is sok hasznot húzhat belőle. Olyan „különös", XIX. és XX. századi életműveket tudunk általa megérteni, mint Arany, Jókai, Krúdy munkássága. Jelen tanulmányom, egy nagyobb írás egyik fejezetének rövidített változata, annak a gondolkozásfolyamatnak a része, amely a fölvázolt műforma és az említett szerzők kapcsolatát firtatja, a centrális egybevágás köreit s a szélső érintkezési pontokat egyaránt számba véve. Az 1869-ben megjelent Jókai-műről, A kőszívű ember fiairól elmondhatjuk, hogy, ha nagy erőfeszítések árán is, de kimenti a románctradíciót a kétely roppant törmelékhalmazából. Az elidegenedettséggel, szétszóródottsággal.