Tamás Attila - Schein Gábor szerk.: Irodalomtörténet, 2003. 34/84. évfolyam

Tanulmányok - Nyilasy Balázs: Az arany ember és a modern románc. [Jókai] 206–227. p.

NYILASY BALÁZS Az arany ember és a modern románc A modern újkor reflektív, kételkedő kultúrája nemcsak az ember környezeti kötelmeit hangsúlyozó realizmust, a lehetőségeket minimalizáló naturaliz­must, a nyelvbe vetettséget, a személyiség lenyomatszerűségét, szétszórtsá­gát hangsúlyozó, metanarratív elemekkel dolgozó irodalmi posztmoder­nitást hozta létre. A kétely igazságának belátására épülő, „válságazonos­valóságazonos" attitűd mellett az emberi státus megszilárdítására törekvő, vagyazonos attitűd is hangsúlyosan jelen van az utóbbi évszázadok irodalmi termésében. A kétféle beállítódás küzdelmét már a XVI-XVII. század fordu­lóján reprezentatívan jeleníti meg Miguel Cervantes Don Quijotéja. Innen (sőt talán már a XVI. század elejétől, az Orlando furiosótól) számítható az az elbe­szélésmodell, amely modern románcnak nevezhető, amely műforma azután a romantika korszakában sok tekintetben új lendületet nyer, s egyáltalán nem tűnik el a XX. században sem. A modern románc kétely és bizonyosságigény dialektikáját úgy jeleníti­km­eg, hogy sok tekintetben visszanyúl a korábbi idők archaikus, románcos, fabulózus elbeszélésmintáihoz. A próbatételes-kalan­dos elbeszélésformát, a „mindent megtehető", „énazonos" jellemeket, a gran­diozitást, a vágyteljesítő csodatörténést, a történetsort jó megoldással lezáró befejezést az otthonos környezetvilágot teremtő, biztonságot adó szimboli­kus rend és szilárd emberi státus víziójának megteremtésére használja fel, a metafizikai bizalom jeleként alkalmazza, formálja át. A modern románc fogal­ma, ha a fenti értelemben számolunk vele, több, eddig megoldatlan irodalmi kérdés kezelésében segíthet, s a mi nemzeti irodalomtörténetünk is sok hasz­not húzhat belőle. Olyan „különös", XIX. és XX. századi életműveket tudunk általa megérteni, mint Arany, Jókai, Krúdy munkássága. Jelen tanulmányom, egy nagyobb írás egyik fejezetének rövidített változata, annak a gondolko­zásfolyamatnak a része, amely a fölvázolt műforma és az említett szerzők kapcsolatát firtatja, a centrális egybevágás köreit s a szélső érintkezési ponto­kat egyaránt számba véve. Az 1869-ben megjelent Jókai-műről, A kőszívű ember fiairól elmondhatjuk, hogy, ha nagy erőfeszítések árán is, de kimenti a románctradíciót a kétely roppant törmelékhalmazából. Az elidegenedettséggel, szétszóródottsággal.

Next