Kulcsár Szabó Ernő szerk.: Irodalomtörténet, 2008. 39/89. évfolyam
Műelemzés - Szilágyi Márton: Jókai Budapestje – Budapest Jókaija. A Budapesti Negyed Jókai-száma 469–473. p.
SZILÁGYI MÁRTON kat számítjuk. A másodikat a 19. századvégi Nyelvőr-vita idejére tenném. Az ezt megelőző epika a latinizmusok, illetve a »vala«-stílus miatt érthetetlen és/vagy komikus a mai olvasó számára. (Szentségtörés, amit mondok, de Jókai műveinek egy része is idetartozik.)" (Bojtár Endre, Néhány gyakorlati megfontolás a magyar irodalomtörténet tervezetéhez, Literatura 2006/2., 284.) Persze az olvasói attitűdök változása tagadhatatlan, bár részleteiben aligha megragadható, s ilyenformán alaposan átgondolandó az a — többnyire kimondatlan tézis, amely Jókai hatalmas és tartós hatásával indokolta a vele való foglalkozás szükségességét (némileg akár fanyalogva is azon, hogy a „népszerűséghajhász" Jókai elfedi a 19. század más, ennél esztétikailag értékesebbnek gondolt prózaírói életműveit). Kérdéses az is, létezik-e még egyáltalán igazán masszív formában Jókai populáris befogadásának az a regisztere, amelyhez képest egy professzionálisnak számító, irodalomtörténeti olvasat meghatározhatja magát. Mindezek, az inkább csak sejthető, érzékelhető, de aligha pontosan leírható jelenségek jórészt föl is szabadították az újabb Jókai-szakirodalmat néhány tehertétel alól. A Jókai-olvasás - különösen a kései Jókai-szövegekre irányuló érdeklődés, amelyet a Budapesti Negyed különszáma is demonstrál — a romantika és modernitás határán létrejött prózai szövegek esztétikai, poétikai sokszínűségével szembesülhet, s ezáltal a prózanyelv hihetetlen összetettségét észlelheti. Úgy, ahogyan például Eisemann Györgynek az 1881-es Asszonyt kísérő Istent kísért című regényről szóló elemzése, amely a tematikusan is az anarchizmust tárgyazó szöveg nyelvi anarchiáját képes meggyőzően kimutatni. Miközben a Budapesti Negyed összeállítása értelmezhető ilyen, tudománytörténeti változások felől, azt is célszerű hangsúlyoznom, hogy a folyóiratszám revíziót jelent be a Jókai-szakirodalom hagyományos életrajzi szemléletével szemben. A Jókai-életrajzok szokásos eljárását Szilasi László ugyanis a következőképpen jellemezte: „Az életrajz eddig [ti. Jókai 1849-ig terjedő pályaszakaszának a bemutatásakor — Sz. M.] (nyilvánvaló módon) szakrális mintát követ. Ezt, azt hiszem, az bizonyítja a legnyilvánvalóbban , hogy itt megszakad! Azt mondhatjuk, hogy Jókainak 1849 után nincs életrajza, (szó szerint kizárólag) a műveiben él. Zsigmond Ferenc szerint 1850-ig minden megtörtént vele. Kristóf György szerint »Jókai 1848-49-ben élt, utána csak nézte az életet, ami kevés ember- és világismerete volt, azt 1848-ban szerezte«". (Szilasi László, A selyemgubó és a „bonczoló kés", Osiris — Pompeji, Budapest, 2000, 34. Kiemelések az eredetiben.) Szilasi igen jó érzékkel exponálta azt, hogy a Jókai-kutatás — leszámítva bizonyos, marginálisnak számító törekvéseket — mennyire nem gondolkozott a biográfia megrajzolásában. Ehelyett latens módon kidolgozott egy olyan szövegkezelési eljárást, amelynek révén ezt az egész problémát érdektelennek tüntethette föl. Jókainak ezek szerint — élete nagyobb felében! — egyszerűen nem lenne érté- 470 irodalomtörténet • 2008/3