Irodalomtörténet, 2014. 95. évfolyam
2014 / 4. szám - KRITIKA - Hites Sándor: Jókai & Jókai, szerk. Hansági Ágnes - Hermann Zoltán
KRITIKA sem képtelen fölvetés, hogy a nemzeti kultúrák 19. századi virágzása idején a „világirodalom” alacsonyabb rendszertani fokon álló kategória volt, mint a „nemzeti”. A „világirodalom” Jókai korában talán olyan halmazzá lett (szemben például Kazinczy korának vonatkozó képzeteivel), amely nem magában foglalta a nemzeti irodalmakat, hanem azok foglalták azt magukba, midőn létrehozták a maguk számára a magukét. A Petőfi könyvtáráról Jókai által adott, már említett leírás ii, hogy abban a „díszkiadású” Béranger, Victor Hugo, Heine, Lamartine, Shakespeare, Osszián, Byron és Shelley kapott helyet - alapján Hansági amellett érvel, hogy ezzel Jókai azt „deklarálja”, hogy a magyar irodalom „részese a világirodalomnak, a nemzetközi irodalmi és szellemi piacnak”, és hogy ezt azért teheti, mert a „világirodalmi kánon” értékrendje „sensus communis" volt Jókai olvasói számára is. (28.) Bizonytalan vagyok benne, hogy ez a felsorolás vajon csakugyan a magyar irodalom világirodalmi beágyazottságát jelzi-e, hiszen, mint Hansági is hangsúlyozza, eszerint egyetlen magyar nyelvű mű sem volt Petőfi könyvtárában. Az sem könnyű kérdés, hogy milyen „világirodalmi kánonról” és milyen vonatkozó közmegegyezésről van itt szó? És mikoriról? 1892-ben, amikor Jókainak ez a visszaemlékezése megjelent, Shelley vagy pláne Béranger neve vajon többet jelentett-e múzeumi tárgynál, egy valahai romantikus rajongás relikviáinál? Az 1840-es években pedig, amikor ez a könyvtár Jókai szerint fönnállt, ki mindenki osztozhatott annak már a szűk merítés által is sugallt kényes értéktételezéseiben? Nem valamely romantikus-radikális-felforgató-avantgárd értékrendet képviselt ez akkoriban? S vajon milyen közmegegyezés fűződhetett ehhez a világirodalom-képhez az almanach-líra és a népies költészet időszakában? Jókai komparatív megközelítésének nem saját önleírásaira támaszkodó útját járja a kötetben Újvári Hedvig tanulmánya. Jókai magyar és német nyelvű megjelenéseinek egyidejűségét kimutatva azt vizsgálja, miként közvetítette a Pester Lloyd és társlapjai a német nyelvű magyar polgárság számára Jókait, illetve miként lettek a magyarországi német nyelvű közlések a németországi kiadások alapjává. Szinte azt mondhatnánk, nem is annyira két kultúra közötti közvetítésről volt itt szó, hanem ugyanazon kultúra (a magyarországi) két nyelvének megfelelő, párhuzamos jelenlétről. Jókai ugyanis, mint e kiváló írásból megértettem, a német nyelvű sajtóban nemcsak közvetítendő magyar szerzőként, hanem tulajdonosként, kiadóként és alapítóként is szerepet vállalt. Vagyis nem távolságot hidalt át, hanem ugyanazon kiadói ipar hol német, hol magyar nyelvű orgánumaiban volt jelen. Mintha valamely egységes, de nem egynyelvű, részben országos, részben lokális irodalmi piac működésének volnánk itt tanúi, amelynek ugyanakkor megvoltak a maga belső, és nem csupán nyelvi, differenciái. Újvári tanulságos áttekintése a magyarországi német nyelvű sajtó Jókaival foglalkozó írásairól ugyanis azt sugallja, hogy ezekben az érintkezésekben eltérő értékrendek, ízlések és társadalmi szokások is kifejeződhettek. Ezért láthatta Dux Adolf a Fekete gyémántokban a modern polgári regényírásra tett első magyar nyelvű kísérletet, vagyis olyan vállalkozást, amely alapvetően idegen a magyar irodalom jellegzetességeitől, és éppen az ipar dicsőítésével ad annak és az országnak is végre „európai arcot”. (75.) Ez a megállapítás mintha arra utalna, hogy a német olvasó számára a magyar irodalom, így Jókai, alapvetően valamely nem-európai és nem-polgári jelleget