Irodalomtörténet, 2016. 97. évfolyam
2016 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Margócsy István: Mikszáth Kálmán irodalomszemlélete - elsősorban a Jókai-életrajz alapján
136 TANULMÁNYOK hogy Mikszáthnak sok írói erényét, elbeszélői varázsát minden egyes bírálója a legmagasabb retorikával dicsérni is tudja. Legélesebben talán Ambrus Zoltán fogalmazott a Szent Péter esernyője kapcsán, mikor a művet egyenesen „a nagymama meséi” elvetendő típusába sorolta be (Jókai regényeivel egyetemben), s nyíltan gondolattalanságot vetett a szemére (a legnagyobb kortárs világirodalmi tekintélyek felsorakoztatásával), miközben magát az irodalomszemléletet azzal vádolta meg, hogy szándékosan fordul el az „életnek” és a „valóságnak” égető problémáitól („Nem találják önök különösnek, hogy a mi kitűnő íróink Trenk Frigyes változatos kalandjaival mulattatnak bennünket, vagy egy esernyő hányattatásait mesélik el pompás előadásban? Hogy azok, akik autoritással szólhatnak akármiről, előszeretettel keresik azokat a témákat, amelyek kiváltképpen a naiv lelkeket érdeklik, s óvatosan hallgatnak arról, ami a felnőtt embereket szokta érdekelni. Mintha csak arra való volna nekik az írás, hogy eltitkolják vele a gondolataikat.”).28 Ugyanígy nagyon hasonló bírálatban részesült Hevesi Sándortól az Új Zrínyiász írói módszere is: a kritikus itt a magas esztétikai normák kerülését az újságírás közönségigényének kielégítésével hozta kapcsolatban, s ennek okán vélte úgy, hogy e regény, bár „sokkal több, mint újságírói alkotás, de az irodalmi alkotásnál valamivel kevesebb. [...] Fájdalom, a munka nem tud állandóan megmaradni a korrajz színvonalán.” Az újító modernség elvárásait pedig a legszélesebb kitekintéssel és a legmélyebben talán Csáth Géza foglalta össze terjedelmes cikkében, amely — nagy elismerések mellett is — az „élet" problémáinak negligálását vélte felfedezni Mikszáth beállítottságában, mikor Mikszáth írásainak cselekményességét, mesélőkedvét, a Noszty-utószóban kifejtett vallomását túl komolyan véve, egyszerűen riportnak, nem pedig művészetnek tekinti, s Mikszáthtal szembeállítva fejti ki igényeit az „igazi” irodalom iránt („Ezzel a típussal szemben mint ellentétet - ha úgy tetszik, haladottabbat - állítanám azt az írásművészetet, amelynek számára egység: az emberi élet. [...] Azok az írók, akiknek a művészi látótere az »emberre« van beállítva, akiknek az »egység« nem a mese, hanem egy emberi élet, ezek képviselnék a másik csoportot. Ők írják azt a regényt, amely nem mese, hanem élmény, aminek olvasása nemcsak gyönyörűség, hanem még egy darab élet is, de ami nem riport, hanem líra. [...] Őket nem az események egymásutánja érdekli, hanem az események okait keresik meg a lelkekben”), s Mikszáth humoros beállítottságát is erőteljes bírálatban részesíti („Sok mindenről nem vesz tudomást: a tudományokról, a művészetekről, a nagyszerű muzsikáról és a nagystílű életről. Minek, mondja Mikszáth, mikor az, amit látok, nekem untig elég gyönyörűséget ad. Minek!? - mondja ő a humorista bölcs mosolyával, egy jó pipa dohány és egy jóízű kacagás — ennél többet az élet — akárhogy forgassuk — úgyse ad.”).29 S ezeket a súlyos irodalomszemléleti kifogásokat mára már csak kevéssé tudják ellensúlyozni a korabeli konzervatív kritikának azon megnyilvánulásai, amelyek rajongva ünnepelték a mikszáthi mesélőkedvnek ellenállhatatlan áradását - miközben Mikszáthot, kétes értékű dicséretként, egyszerűen ifjúsági íróvá minősítették („Márpedig sem én, sem senki más. 28 Ambrus Zoltán (Tiborcz néven) írott bírálatát lásd a regény kritikai kiadásában: MKOM 7, 261. 29 Csáth Géza, Jegyzetek Mikszáthról és új regényéről , Uő., Rejtelmek labirintusában. Összegyűjtött esszék, tanulmányok, újságcikkek, szerk. Szajbély Mihály, Magvető, Budapest, 1995, 123-134.