Irodalomtörténet, 2017. 98. évfolyam
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fried István: Jókai Mór életrajzai
30 TANULMÁNYOK asszony egyes szám harmadik személyű jóslatát alkalmazza, mintha a történet kommentátora egyrészt elismerné a jóslat szószerinti igazságát, másrészt a jóslatot önértelmezésként hitelesítené. Paradox módon a cigányasszony beszéde a tárgyszerűbb, az utolsó bekezdés beszélője elégikus hangoltságot csempész a szavak közé, jelzőivel (bolond, átkozott) némi iróniának is helyet biztosítva. Mária kedélyesen fogja föl a „bolondos jóslat”-ot, ebből lesz a beszélő bolond jóslata, a cigányasszony mellőzi a jelzőket, legfeljebb nagy fát említ, a beszélő írósága segítségével fejti meg az allegóriát, a jóslat alapján kibontakozó pályát elgondoltatva. A cigányasszony szavaiban élet és irodalom fonódik össze, a fa termést ígér, a beszélő szkepszise a virágzás és vackorhullatás rendjét tudatosítja. A cigányasszony számára az Erbia „csak” könyv, mely újabb könyvek születésének késztetője, az immár első regényét megíró beszélő élete - úgy tetszik - beleveszni látszik a könyvbe, ki van szolgáltatva, azt teszi, amire rendeltetett. Jókai az utolsó pályaszakasz végére ért. Maga sem tudhatta, mennyi ideje van hátra; azzal azonban tisztában volt, hogy létezése elsősorban írói létezés, vele folytatódott valami, ami nagyon régen elkezdődött, s egyelőre maga folytatja, ami eddig teljesült. Ilyen módon van, lehet szó irodalmi sorsról, amely az irodalom sorsa; ebben az elbeszélésben - megkockáztatom - ott munkál egy írói pálya allegóriája, ezen keresztül az irodalomé. Ehhez hasonló, ám egy szereplő szájába adott „önvallomás” közelebb lép a mesterséghez, így nincs szüksége a természet kínálta példázatra: „Bűnhődésem tetőpontját [...] csak most kezdem eléregetni, a midőn itt ülök az íróasztalom mellett és írok és olvasok és gyötröm magamat annak a találgatásában, hogy az ábécé harminczkét betűjét hogy lehessen mindennap más meg másféleképpen összehányni, mely gonosz mulatságot épen úgy kikaczagtam hajdan, mint most kikaczagnak engem mások.”42 Jókai annyira sosem volt naiv, amennyire a kutatás egy darabig láttatta. S ha nem is volt állandó és „beleérző” olvasója a közeli múlt és jelene irodalmának, annyi mindenképpen eljutott hozzá, hogy írásmódjától igencsak eltérő irányok törnek át, az irodalom általa gondolt feladataitól nem kevésbé eltérő megfontolások szerint alkotnak bel- és külföldön egyaránt. Erre képes volt olyan elbeszélésekkel és regényekkel felelni, melyek kísérletező kedvről tanúskodtak. Mindennek ellenére joggal érezhette úgy, hogy sikerei ellenére olyat képvisel, mely nem bizonyosan időszerű. A bemutatott elbeszélés egyben számvetés, az Erbia örököseként önironikus megnyilatkozás, nem utóvédharc, hanem érzékeltetése annak, honnan indult el egy irodalom, és általa hová ért el, még akkor is, ha a teremtés során virágzás és elhullás a sorsa. A minden évben ismétlődő természeti színjátékban az irodalom is ki van szolgáltatva a szerencse forgandóságának. Csakhogy szemlélhető más aspektusból a jóslat viszonya az alkotáshoz. A cigányasszony puszta tényközlése csak közvetve tartalmaz „értékelő” mozzanatot. Szó van nagy fáról, minden ágán könyvről, melyet akár vackornak is lehet látni. Az elbeszélő azonban egyfelől említi az időtényezőt, „minden évben”, konkretizál és időtlenít azáltal, hogy az ismétlődést bevonja a jóslatba, majd másfelől újra meg újra megnevezi az elölről kezdés, a megújulás nem szűnő folyamatosságát. 42 Jókai Mór, Rokáczius kalandjai ,0I6., Van még új a nap alatt. Elbeszélések, Révai, Budapest, 1912,222.