Irodalomtörténet, 2017. 98. évfolyam
2017 / 1. szám - TANULMÁNYOK - Fried István: Jókai Mór életrajzai
FRIED ISTVÁN: JÓKAI MÓR ÉLETRAJZAI Jókai-regény megjelenését (1846) kell említeni. Hogy itt valóban függelékként olvasandó az utolsó két bekezdés, arról a négy ponttal jelzett, az elválasztás funkciójával rendelkező írásbeli utasítás gondoskodik. Az első bekezdés időpontjelöléséről már az előbb volt szó, szöveges jelzésként ekképpen hangzik: „Mikor az első regényemet megírtam, akkor mesélte el ezt nekem édesanyám.” Minden szó megfontolást érdemel. Tudjuk, Jókai írói pályája nem regénnyel indult. Az elbeszélés, sőt, ha a kisgyermekkori „zsengét” tekintjük, előbb jelent meg egy versike, utóbb született színmű, méghozzá Petőfi másolatában, pályaműnek készült. Aztán Jókai engedett volna annak a hagyománynak, amely a regényt látta az eposz helyén, azaz a műfajok között az első helyen? Édesanyja értesült az írói kezdetekről, mégis, az első regény írásakor „mesélte el”, hogy eleve elrendelten alapozódik meg az életterv, az előkészületeket követőleg regénnyel, és immár bele kell törődni abba, hogy a szülői sugalmazásra vállalt ügyvédség helyett az elbeszéléssel rokon foglalatosság elől nem lehet kitérni. Tágabb (szöveg)összefüggésben: az anya kezében tartott-olvasott könyv meghatározza a születendő fiú, a sorban a legifjabbik (a legkisebb gyermek!) sorsát. Más Jókaiművekben idioszinkráziának emlegetik ezt a jelenséget (A Maglay-családban éppen egy ügyvéd ejt erről szót),40 ráadásul nem a magános, meg nem értett költő képét vetíti az anya elé a cigányasszony, nem egy ifjan meghaló költőét (Petőfi: Jövendölés), hanem a termékeny íróét, természeti hasonlattal toldva meg a képes beszédet. Az anya titkolta jóslatát, később, amikor már a jóslat teljesedni kezd, meseként adja elő. A pálya vége felé közeledve, visszatekintve idézi föl a történetet az író, melankóliával vegyes iróniával értelmezve, újramondva, szembesülve a régi történettel, az ismétlés azonosító és eltérítő potenciálját felhasználva, mintegy összegzésül: mi történt a Hétköznapok megírása-megjelenése és az elbeszélés közötti évtizedekben. Ez az ismétlés, azonosulás és különbözővé térülés, önmagába tekintés és kibeszélés közötti szövegtérben tartja a történetet, irodalomként megélve és irodalomba rejtve, ami hihetetlenek látszott, nevetésre adott okot, s végül beteljesült a jóslat szerint. A záró bekezdésemígy szól: „...Hej, te czigányasszony! Minek volt neked ezt a bolond jóslatot mondanod? Az a nagy bolond vadkörtefa még most is minden évben újra meg újra virágzik s hullatja az átkozott sok vaczkort...” A négy ponttal beiktatott írásjellel talán a kezdés és a befejezés pontos jelölhetősége kérdőjeleződik meg; a jóslat szerinti termő vadkörtefa virágzása az idő mélyébe utal vissza, s a beláthatatlan jövő felé tart. Mindez azonban nem végződhet boldog-megnyugtató befejezéssel, és nemcsak azért, mivel a természet „törvényei” nem számíthatók ki, hanem azért, mert a jóslat alapján kijelölődött egy pálya, melynek lezárulása sem függetlenedhet a jóslattól. Aki közvetíti a történetet, nem maradéktalanul boldog, hogy sorsa már születése előtt meghatározódott, de nem is törekszik arra, hogy kilépjen ebből a meghatározottságból. A „vaczkor”, mint azt a 19. század mérvadó magyar szótára írja, „a vad körtefának fanyar ízű gyümölcse”.41 A gondos-szenvedelmes kertész Jókai pontosan fogalmaz, hogy jellemzése találó legyen. Szinte nem tesz mást ez a záró passzus, mint a cigány 40 Fried István, Egy furcsa Monarchia-történet , VII., Jókai Mórról másképpen, Lucidus, Budapest, 2015, 139-140. 41 Czuczor Gergely - Fogarasi János, A magyar nyelv szótára, VI., MTA, Budapest, 1874, 709.