Irodalomtörténet, 2018. 99. évfolyam
2018 / 2. szám - KRITIKÁK - Szentesi Zsolt: Új horizontok felé - egy megkerülhetetlen alapkönyv. Verskultúrák. A líraelmélet perspektívái (szerk. Kulcsár Ernő-Kulcsár-Szabó Zoltán-Lénárt Tamás)
KRITIKÁK figyelhető meg, ami a didaxis felerősödését hozza magával. (189.) Ugyanezen vizsgálati aspektus révén - beléptetve a beszédaktus-elméletet is - az igaz(ságosság) kérdésköréhez jut el a tanulmány írója, amennyiben kijelenti: ,,[h]a a performatívum az igazságosság lehetőségét jelenti, akkor az afformatívum az igazságosság lehetőségének ígérete". (198.) Így lesz az irodalom „az igazságosság lehetőségének legnagyobb ígérete [...]”. (201.) Smid Róbert a német episztémé- és médiatörténész munkásságának feldolgozására vállalkozott (Birdlandtől Ladylandig és vissza. A lírai hang archeológiája Friedrich Kittler életművében), elsősorban az oeuvre korszakainak különválasztására, illetve a pálya ívének bemutatására koncentrálva. A kittleri fogalomrendszerhez is kapcsolódva, annak elemeit az alakulástörténet bemutatására adaptálva a tanulmány kulcsfogalma a rekurzivitás. Smid szerint a tudós munkásságában már a kezdetektől közvetetten jelen van az az ókori görögség iránti orientáció és vonzódás, amely a pálya vége felé még erőteljesebbé válik. A tanulmány felhívja a figyelmet arra a fordulatra a kutató teóriájában illetve vizsgálati praxisában, amelynek lényege, hogy „a szellem vagy a képzés nem eredete a diskurzusnak, hanem maguk is az utóbbit működtető technikák révén létrejövő tényezők”. (527.) Némelyest az episztémék hatástörténetének analógiájára, miszerint nem a tudat vagy a képzés határozza meg az episztéméket, hanem azok befolyásolják, sőt determinálják látensen, közvetetten az előbbiek megképződését. Külön figyelmet érdemel a tanulmány szerint Kittler utolsó korszaka, amikor Jimi Hendrix vagy a Pink Floyd zenéit (bár a recenzens szerint az utóbbi esetben nem igazán az együttes jelentős lemezeit alapul véve) elemezve jut újszerű következtetésekre; ez utóbbi esetében „a beszéd és a természet hangjai maradék nélkül hajlítódhatnak egymásba, közvetlen transzfert eredményezve [...]”. (536.) Ez pedig azt a harmóniát realizálja, amely az ókori görögség idején valósult meg, s amit a romantika „hamis harmóniája” váltott le. Molnár Gábor Tamás az ókor óta ismert és lényegi transzformációkon átesett ars poetica műfaját vizsgálja tanulmányában (Ars poetica, a költőiségen kívül és belül. Poétikai vázlat a modern költészet önreprezentációs lehetőségeiről). A tradicionális definíciók elősorolása és kommunikációelméletileg is pontosító értelmezése után Petőfi Sándor Dalaim és Arany János Vojtina ars poeticája kapcsán mutat rá a lényegi műfajelméleti distinkciókra és parallelitásokra, hangsúlyozva az utóbbi költemény azon ambivalenciáját, mely a szatirikus-ironikus modalitásból következik (illetőleg azt adja). A részletező tropológiai vizsgálat pontosan mutat rá a versben rejlő kettősségek poétikai megalkotódására illetve szemantikai funkciójára, József Attila és Kosztolányi Dezső kapcsán pedig azt is lényegileg járja körül, hogy az ars poeticában a nyelvi önmagára vonatkozás, az önreferencialitás következtében az önreprezentáció és az önmeghatározás közt párhuzam és ellentét egyaránt konstatálható, épp ezért a romantika után eltűnőben lévő vallomásos jelleg visszahívódik, az újfajta modalitásokkal együtt újra beíródik több kései modernségbéli versbe. Összegezve leszögezhető: a Verskultúrák nem egyszerűen hiánypótló kiadvány, de több esztendőre lényegileg határozza meg a líráról, és ezzel párhuzamosan természetesen a lírai alkotásokról (konkrétabban például azok interpretációs eljárásairól)