Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 2. szám - TANULMÁNYOK - Fried István: Egy Kazinczy-életrajz körvonalai
124 TANULMÁNYOK kötete címéül a sokat mondó Auctor ante portást választotta.” A jó érzékkel címlapra írt „parafrázisából kitetszik, hogy az „Auctor" (Hannibal?) még nincs egészen „benn”, kívül, talán figyelő pózban várakozik a bebocsáttatásra, miközben például Radnóti Miklósnak és Petőfi Sándornak– elkészült igen alapos életrajza, amelynek során a szerzők nem tudnak nem kitérni arra, hogy „hősük” költő volt, aki műveket alkotott, és tett közzé (és életükön „költőileg” kellett végigrohanniuk). Kevéssé vitatható: az életrajzíró nem mondhat le arról, hogy ne tudatosítaná; a költő életrajza legalább kettős módszer érvényesítését igényli egy művön belül, nevezetesen a(z irodalom) történetíróét meg a — mondjuk leegyszerűsítve - a műelemzőét. Éppen e két eltérő megközelítést igénylő eljárás egyeztetése okoz nem egyszer áthidalhatatlan nehézséget. Ám az életrajz maga rejt magában némi megosztottságot, hiszen a választott költőnek társadalmi, családi, szellemi, kortársi, világirodalmi környezete van, amelyekhez valamely szorosabb, kevésbé szoros viszony fűzi; e rendszerre összeálló, még oly vázlatos rajza ráburjánozhat az életrajzra, az életrajz kontextusokba épül be, az önéletrajz meg részben elfedi, részben föltárja önmagát. Kazinczy Ferenc esetében adódik egy harmadik kockázat is. Ez részben kortársi, részben utókorát, az általa remélt, számára kedvező, olykor mégis kedvezőtlenre hangolt „maradék”-ot illeti, amely nem mindig áldotta, sőt, akadt, hogy az általa hozottak „új”-ságát és célszerűségét is kétségbe vonta. S bár Petőfi előtt sem (annak ellenére, hogy tankönyvbe szorították) maradéktalanul tisztelgett az utókor, Arany Jánosnak Adytól és Móricztól kellett elviselnie az elhatárolódás aktusát, Babits és Kosztolányi sem kerülhette el a nem bizonyosan jóindulatú (félre)magyarázatokat, az Kazinczy esetében mégis szinte egyedi, hogy a Kazinczyra emlékezők, Kazinczyról írók korántsem jelentéktelen részét a megbélyegzőnek szánt „kazinczyánus” jelzővel illessék (azaz elfogultsággal vádolták); a mottóként a tanulmány elé írt sorok még véletlenül sem bukkannak föl az „anti”-kazinczyánusok írásaiban. Sőt az is elmondható, hogy talán csak Babits Mihály (és „konzervatív” részről Ady) részesült olyan, kiátkozásnak felfogható elutasításban, amellyel Kazinczy újítói lelkesültségét, „nyelvújítását”, esztétikai felfogását ítélték meg kortársai s a 20. század némely ítésze. Ez késztetheti a Kazinczyról írókat védekezésre (úgy vélem, erre sem Kazinczynak, sem a Kazinczy-kutatásnak nincs szüksége), mellékutak bejárására (hiszen nem olvasás nélkül elvetni, hanem megfontolni kell az ellenvéleményeket), azaz egy Kazinczyról készített életrajzi könyv . Mekis D. János, Auctor ante portás, Iskolakultúra, Veszprém, 2015, 9-27. 5 Ferencz Győző, Radnóti Miklós élete és költészete, Osiris, Budapest, 2005. Ferencz kritikai életrajznak minősíti könyvét. 6 Kerényi Ferenc, Petőfi Sándor élete és költészete, Osiris, Budapest, 2008. Ideiktatom: a monográfia „lefordítva” egyetlen (monosz) személyről, korszakról stb. írt mű, mely valaminő teljességet céloz meg. 7 James Olney, Autobiography and the Cultural Moment. A Thematic, Historical und Bibliographical Introduction = Autobiography. Essays, Theoratical und Cultural, szerk. James Olney, Princeton UP, Princeton, Jersey, 1980, 21. 8 Kazinczy Ferenc, Szép Literatúra, s. a. r. Bodrogi Ferenc Máté, Debreceni Egyetemi, Debrecen, 2012, 1076-1079. A fordítások vázlatos befogadástörténetéből kitetszik, mily indulatokat szabadított föl a kilenc kötet, az ellentábor vádjai jórészt ide céloznak. Beszédes, hogy a hívek közül sem Horvát István, sem Szemere Pál ismertetései nem készültek el, Kölcsey „lasztóci levelei’’-ben érzékelteti roszszallását, jelenti be elszakadását a Kazinczy-tábortól.