Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 1. szám - Gintli Tibor: Szkáz vagy anekdotikus narráció?
GINTLI TIBOR Szkáz vagy anekdotikus narráció? Az élőszó imitációjára épülő elbeszélésmód megnevezésére a hazai szakirodalomban többször felbukkant a szkáz típusú narrációként történő meghatározásra tett javaslat. Thomka Beáta, majd őt követve Olasz Sándort , például a szkáz kategóriájával vélte leírhatónak a Kakukk Marci-regények és a hozzájuk hasonló Tersánszky-művek elbeszélésmódját. Szegedy-Maszák Mihály az Egy asszony beszél ciklust jellemezte szkázszerű elbeszélésként. Dobos István pedig a szkáz típusú narráció és Mikszáth elbeszélésmódjának rokon voltáról írt, igaz, az alaposabb vizsgálat szükségességét hangsúlyozva megjegyezte, hogy a szkáz típusú elbeszélésmód nem azonosítható teljes mértékben az anekdotikus modorral. E javaslatok többnyire az anekdotikus elbeszélésmód kategóriája alól igyekeztek kivonni olyan műveket és elbeszélésmódokat, amelyeket az élőszóbeli előadásmódot imitációja jellemez. E művelet hátterében többnyire az anekdota műfajának, illetve a vele összefüggésbe hozható előadói modornak a hallgatólagos vagy reflektált leértékelése húzódott meg. Az a meggyőződés, mely szerint az anekdotizmus a 20. századi modernség időszakára már végképp elavulttá vált. Jelen tanulmány nem törekszik annak részletes bemutatására, hogy miért tekinthető egyoldalúnak és leegyszerűsítőnek ez a közelítésmód, csupán arra vállalkozik, hogy módszeresen összevesse azokat a prózapoétikai sajátosságokat, amelyek a szkázt, illetve az anekdotikus elbeszélésmódot jellemzik, majd ezek alapján válaszoljon arra a kérdésre, hogy a magyar modernség epikájának orális előadásmódot imitáló elbeszélésmód változatai mennyiben hozhatók összefüggésbe a szkáz műfajával. Irodalomtörténeti szempontból közelítve a kérdéshez megállapítható, hogy a 19. századi magyar anekdotikus elbeszélésmód nem az orosz szkáz műfajból eredeztethető, azaz nincs közvetlen genetikus kapcsolat a két narrációs technika között. A magyar irodalom anekdotikus hagyományai lényegesen korábbra nyúlnak vissza a 19. századnál. Mikes Kelemen, Hermányi Dienes József nevének említése kellőképpen illusztrálhatja ennek a tradíciónak a jelenlétét a magyar irodalomban, amely nyilvánvalóan régebbre nyúlik vissza Gogol A köpönyeg című elbeszélésének vagy Leszkov műveinek születésénél. (Nem beszélve arról, hogy Mikszáth Kálmán olykor egészen a reneszánsz apophtegma-irodalomig vezeti vissza a maga elbeszélésmódját. A szelistyei asszonyok szövegében például kétszer is megemlíti Galeotto Marzio 1 Thomka Beáta, Tersánszky elbeszélő formái, Hungarológiai Közlemények 1990/12., 3., 14. 2 Olasz Sándor, Regénypoétika — állattörténetben, Forrás 1997/2., 76. 3 Szegedy-Maszák Mihály, Kosztolányi Dezső, Kalligram, Pozsony, 2010, 369. 4 Dobos István, Alaktan és értelmezéstörténet, Novellatípusok a századforduló magyar irodalmában, Kossuth Egyetemi, Debrecen, 1995, 58.