Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 2. szám - KRITIKA - Nagy Hilda: Szilágyi Zsófia: Az éretlen Kosztolányi
KRITIKA a Lengyel András és Szegedy-Maszák Mihály között lezajlott vitához csatlakozik, és leszögezi, hogy még nem jutott nyugvópontra a Pardon-ügy. Schein Gábor Füst Milán naplóját vizsgáló tanulmánya nyomán a „zsidó” fogalom használata is új nézőpontból lesz a vizsgálat tárgya, és a két szélsőséges pont között egy járható, köztes útra vezet (Szilágyi átveszi az idézőjelet, és Scheinhez hasonlóan nem tekinti eleve tudottnak, hogy mit rejt a fogalom, hanem az egyes szövegek mentén próbálja meghatározni a jelentését). A tanulmányokról tehát általánosságban elmondható, hogy tág környezetben értelmezik nemcsak a vizsgálni kívánt köteteket, hanem a hozzájuk kapcsolódó értelmezéseket is. Ez az interpretációs attitűd éppen szerteágazása okán válhat visszássá. Termékeny, amennyiben Szilágyi egyes tanulmányaiban annyi lehetőséget vet fel egy novellával kapcsolatban, hogy több munka is születhetne belőle. Másrészt viszont a sok opció között elveszhet a fő irányvonal (akár fejezetenként is), a következtetésekhez sokszor nem egyenes út vezet, ha vezet. Gondolok itt például Az asszonyok és szavak című tanulmányra, amelyben Szilágyi nemcsak több Kosztolányi-szöveget tárgyal, de Móricztól is több novellát beemel az értelmezésbe, ráadásul egy Csehovpárhuzammal is él. Szlavistáról lévén szó, nem meglepőek az orosz irodalomból származó összehasonlítások, viszont míg a Bűn és bűnhődés A detektív mellett képes meggyőzően hozzáadni az értelmezéshez, addig a Csehov-novella, de a Szilágyi által is távolinak bélyegzett Goncsarov Oblomov című regénye sem képes betölteni a nekik szánt szerepet. A néhol távolinak tűnő, meglepő megközelítések ellenére a tanulmánykötet koherens egész marad. Ez részben annak köszönhető, hogy Szilágyi minden esetben a korábban kialakult tudományos diskurzust revideálja, viszont ezt a törekvést nem az eddigi értelmezések negligálásában valósítja meg, hanem sokkal inkább a perspektívatágítást és a recepcióban konstruált szerzőképek felülbírálását szorgalmazza. A kötetben olvashatóak tematikusan egymással érintkező írások, amelyeket érdemes lett volna ebből a szempontból továbbgondolni, helyenként összevonni. A bevezetés és az első két fejezet (A pályakezdés: mítosz vagy konstrukció?, A dilettáns író) lényegében egymáshoz szorosan kapcsolódó problémaköröket feszegetnek, de az ismétlődés révén kevésbé hatásosak az egymástól feleslegesen elkülönített, de hasonló irányú érvelések. Már az első említéskor egyértelmű, hogy a tárgyalt téma jelentősége nem kérdőjelezhető meg, de a szerző mintha több helyen is szükségesnek érezné, hogy alaposan alátámassza kutatásának relevanciáját. Ellenpéldaként említhető, hogy a „zsidó” kérdéskört tárgyalóKüzdelem egy gigászi árnnyal; Ellentét, idegenség) vagy az első világháborúhoz köthető (Fivér a fronton; „annak, ami vele történt nem volt jegye és szava") tanulmányok sikeresen építkeznek egymásból, és építik a kötet kompozícióját. Az éretlen Kosztolányi szemlélete főként a klasszikus magyar irodalom kutatóinak munkáival rokonítható, a szerzői önmarketing témájához előzményként megemlíthető Margócsy István Petőfi-monográfiája vagy Szilágyi Márton A költő mint társadalmi jelenség című kötete. A Boszorkányos esték kiadása kapcsán a mecénáshálózat kiépítése nemcsak Kosztolányi elszánt karrierépítési stratégiájára enged rálátást, hanem