Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam

2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kardeván Lapis Gergely: Petőfi sétálni megy. Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél

KARDEVÁN LAPIS GERGELY: PETŐFI SÉTÁLNI MEGY 247 úgy adja át a helyét a szubjektumról való teljes lemondás ideologikus követelményé­nek, s a korabeli közhelyekhez való alkalmazkodásnak megfelelően, nosztalgikusan elképzelt népi, »természeti« életmód idealizálásának, hogy eközben még a versnek hangneme, a versbeszéd modalitása és képszerkesztése is kifordul helyéből”.68 Ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy a vers két nagyobb egysége nemcsak műfajában, de művészi igényességében is jelentősen eltér, ugyanis a 7-8. versszakban megfogalma­zott szerepkonfliktus „megoldásaként” a 9. szakasztól kezdődően lejárt szavatosságú terméket kínál a költő, az ekkorra már meghaladott népies zsánerkép alakjában: „[...] hozza be / Majd a piros bort s fehér kenyeret / Piros menyecskének fehér keze.”69 Ezt az értelmezést erősíti az a rájátszás is, amely e sorok és Vörösmarty Puszta csár­dája­ között érzékelhető. („Ki hoz nekem bort eleget, / Piros lánytól hókenyeret?”70) Ráadásul a kötetet a Lipót-napi vásáron beszerző éberebb olvasóknak nyilván akkor is föltűnhetett már a költemény lezárásának önmagát tagadó „romantikus iróniája”, jelesül hogy a teljes ismeretlenségbe olvadás életeszményét épp egy önálló lírakötet utolsó mondataiban fogalmazza meg. A Falun két részét a „Feledni kezdem Pestet és zaját” sor választja ketté, az ezt követő, önmagát tagadó megoldás tehát éppen e fele­dés és egyúttal a falusi életformába való hazatérés vágyának („Jobb volna élnem el­feledve itt.”) teljesülhetetlenségét mondja ki. Meggondolandó, hogy 1844-től kezdve a költő híres „faluzásainak” és Pestre való visszatéréseinek ritmusa nem ugyanabból a függőségből ered-e, amely az első vérbeli városi írókat kötötte az utcák feledhetetlen zajához, amely függőségről Dickens így vallott 1846-ban: „El sem tudom mondani, mennyire hiányoznak az utcák. [...] Mintha adnának valamit az agyamnak, amit, ha dolgozni kell, nem nélkülözhet. Egy hétig, két hétig remekül tudok írni valami el­dugott helyen, aztán egyetlen Londonban töltött nap elég hozzá, hogy ismét felrázzon és nekilódítson.”71 Szobámban Beszédesebb és talán eddig kevesebb figyelmet kapott a kötetnyitó, Szobámban című költemény. Itt is két műfaj problematikus találkozásának lehetünk tanúi: csattanóval végződő, szubjektív életkép keretez egy ódás minőségeket hordozó személyes szám­vetést. A versnek ma is legfeltűnőbb művészi kódja e két műfaj élesen eltérő presztízse (ami az 1840-es években még feltűnőbb volt) és az ebből adódó „csattanó”. A Szobám­ban beszélője tehát azzal kezdi, hogy két jobb ötlete is van, mint számvetést készíteni (sétálni, illetve a feleségével „eltréfálni a napot”), minthogy azonban ezek elé elhárít­hatatlan akadályok tornyosulnak (rossz az idő, nincs felesége), mégis ráfanyalodik a „létösszegzésre”, mire azonban ebbe belemelegedne (az olvasó), az egyik akadály 68 Margócsy, Petőfi szerepdilemmái, 121. 69 Petőfi Sándor Összes költeményei, 1845. augusztus-1846, kiad. Kerényi Ferenc, Akadémiai, Buda­pest, 2003, 44. (Petőfi Sándor Összes Művei, 4.) 70 Vörösmarty Mihály, Kisebb költemények, II., 1827-1839, s. a. r. Horváth Károly, Akadémiai, Budapest, 1960, 63. (Vörösmarty Mihály Összes Művei, 2.) 71 Idézi Benjamin, A második császárság..., 867-868.

Next