Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kardeván Lapis Gergely: Petőfi sétálni megy. Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél
KARDEVÁN LAPIS GERGELY: PETŐFI SÉTÁLNI MEGY 247 úgy adja át a helyét a szubjektumról való teljes lemondás ideologikus követelményének, s a korabeli közhelyekhez való alkalmazkodásnak megfelelően, nosztalgikusan elképzelt népi, »természeti« életmód idealizálásának, hogy eközben még a versnek hangneme, a versbeszéd modalitása és képszerkesztése is kifordul helyéből”.68 Ehhez csak annyit teszünk hozzá, hogy a vers két nagyobb egysége nemcsak műfajában, de művészi igényességében is jelentősen eltér, ugyanis a 7-8. versszakban megfogalmazott szerepkonfliktus „megoldásaként” a 9. szakasztól kezdődően lejárt szavatosságú terméket kínál a költő, az ekkorra már meghaladott népies zsánerkép alakjában: „[...] hozza be / Majd a piros bort s fehér kenyeret / Piros menyecskének fehér keze.”69 Ezt az értelmezést erősíti az a rájátszás is, amely e sorok és Vörösmarty Puszta csárdája között érzékelhető. („Ki hoz nekem bort eleget, / Piros lánytól hókenyeret?”70) Ráadásul a kötetet a Lipót-napi vásáron beszerző éberebb olvasóknak nyilván akkor is föltűnhetett már a költemény lezárásának önmagát tagadó „romantikus iróniája”, jelesül hogy a teljes ismeretlenségbe olvadás életeszményét épp egy önálló lírakötet utolsó mondataiban fogalmazza meg. A Falun két részét a „Feledni kezdem Pestet és zaját” sor választja ketté, az ezt követő, önmagát tagadó megoldás tehát éppen e feledés és egyúttal a falusi életformába való hazatérés vágyának („Jobb volna élnem elfeledve itt.”) teljesülhetetlenségét mondja ki. Meggondolandó, hogy 1844-től kezdve a költő híres „faluzásainak” és Pestre való visszatéréseinek ritmusa nem ugyanabból a függőségből ered-e, amely az első vérbeli városi írókat kötötte az utcák feledhetetlen zajához, amely függőségről Dickens így vallott 1846-ban: „El sem tudom mondani, mennyire hiányoznak az utcák. [...] Mintha adnának valamit az agyamnak, amit, ha dolgozni kell, nem nélkülözhet. Egy hétig, két hétig remekül tudok írni valami eldugott helyen, aztán egyetlen Londonban töltött nap elég hozzá, hogy ismét felrázzon és nekilódítson.”71 Szobámban Beszédesebb és talán eddig kevesebb figyelmet kapott a kötetnyitó, Szobámban című költemény. Itt is két műfaj problematikus találkozásának lehetünk tanúi: csattanóval végződő, szubjektív életkép keretez egy ódás minőségeket hordozó személyes számvetést. A versnek ma is legfeltűnőbb művészi kódja e két műfaj élesen eltérő presztízse (ami az 1840-es években még feltűnőbb volt) és az ebből adódó „csattanó”. A Szobámban beszélője tehát azzal kezdi, hogy két jobb ötlete is van, mint számvetést készíteni (sétálni, illetve a feleségével „eltréfálni a napot”), minthogy azonban ezek elé elháríthatatlan akadályok tornyosulnak (rossz az idő, nincs felesége), mégis ráfanyalodik a „létösszegzésre”, mire azonban ebbe belemelegedne (az olvasó), az egyik akadály 68 Margócsy, Petőfi szerepdilemmái, 121. 69 Petőfi Sándor Összes költeményei, 1845. augusztus-1846, kiad. Kerényi Ferenc, Akadémiai, Budapest, 2003, 44. (Petőfi Sándor Összes Művei, 4.) 70 Vörösmarty Mihály, Kisebb költemények, II., 1827-1839, s. a. r. Horváth Károly, Akadémiai, Budapest, 1960, 63. (Vörösmarty Mihály Összes Művei, 2.) 71 Idézi Benjamin, A második császárság..., 867-868.