Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kardeván Lapis Gergely: Petőfi sétálni megy. Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél
KARDEVÁN LAPIS GERGELY: PETŐFI SÉTÁLNI MEGY 249 Horváth és Pándi észrevételeivel igen, következtetéseivel már nehezebben értek egyet. Az utolsó strófának nem elsődleges célja a jövőbeli remények jelenbeli akadályokkal való ellenpontozása, de nem is az ihlet puszta kimerüléséről van szó, mint Horváth gondolja. A keret és a versmag ellentétéről szóló észrevételeik akkor kerülnek a helyükre, ha komolyan vesszük Kerényi egyik mondatát, amelyben megfordítja a két rész fontossági sorrendjét azt állítván, hogy éppen az „időjáráskeret" teremti meg a közrezárt merengés lehetőségét.79 E gondolat fonalát fölvéve oda jutunk, hogy az alkalmiságba (életképbe) zárt merengés (belső beszéd) a személyiség versbeli megjelenítésének egy újszerű poétikai megoldása tulajdonképpen. Kár lenne tagadni ugyanakkor, hogy a rászedett vagy — Horváth János szavaival — cserben hagyott olvasó tapasztalatát ma is képes kiváltani a vers, de talán éppen ez az olvasói pozíció szükséges összetevője a költemény poétikai többletének. Az alapvetően retorikai és tropikus szerkezetű 4-12. versszakot tehát egy narratív felépítésű keret hívja életre (13. versszak) majd szakítja meg váratlanul (13. versszak). Ez a szerkezet, kilépve a klasszikus műfajok felkínálta beszédmódokból, alkalmas arra, hogy magát a lírai minőség (vagy hangoltság) születését is a versbe emelje, és ezzel - bár eggyel hátrébb lépve az aposztrophé, illetve a közvetlen énbeszéd alakzataitól - újfajta versbeli személyességet teremtsen. Petőfi megoldásának olyan modern rokonai vannak, mint Kosztolányi Hajnali részegsége vagy Kemény István Fel és alá az érdligeti állomáson című verse. Más kérdés, hogy Petőfinél ennek a fiktív alkalmiságnak még inkább elidegenítő funkciója van. Ezzel a modern irányába mutató kompozíciós kísérlettel mindenesetre könynyebben magyarázható, hogy Petőfi második gyűjteményes kötete élére helyezte ezt az első pillantásra kisebb igényűnek mutatkozó költeményt. Jelen vizsgálódás szempontjából az bír különös érdekkel, hogy a cím - Szobámban - a lírai személyesség újszerű megjelenését markánsan a tér egy részletéhez kapcsolja, vagy inkább arra korlátozza. A költemény két szerkezeti része között feszülő legkézenfekvőbb ellentét ugyanis nem más, mint a séta és a szoba, vagyis köztér és személyes szféra éles szembenállása. Míg Petőfi versében a szoba, az enteriőr az illúziók és az álmodozás helye („Ragyognak-e holdként fölöttem”), a köztéren a kegyetlen racionalitás uralkodik („csak el ne csípjen / Valamellyik hitelezőm.”). Nyomatékosítja ezt a haszon kétféle (erkölcsi és pénzügyi) jelentésének kijátszása egymással szemben: a művészet haszna („Leend e haszna verseimnek?”) és a hitelezők remélte haszon valószínűtlen együttes előfordulása egyazon költeményen belül - de két különböző térben. Privát szféra és köztér funkcióinak ilyen éles elválása, illetve a kettéválás ilyen éles poétikai kifejeződése méltán juttatja eszünkbe a modernségelméletek azon, Georg Simmel és Walter Benjamin esszéitől eredeztethető ágát, amely a nagyvárosi tértapasztalat és a modernitás között közvetlen oksági kapcsolatot mutatott ki.80 De vajon nem tételez-e fel túl szertelen képzelőerőt Petőfi vagy a kései olvasó részéről, hogy az Országúti Kunewalder-ház „igaz, nagyon szűk, hanem elég világos és tisztességes”81 79 Kerényi, I. m., 135. 80 Símmel, A nagyváros és a szellemi élet; Benjamin, A második császárság... 81 Szeberényi Lajos visszaemlékezését idézi: Hatvany Lajos, így élt Petőfi, I—II., Akadémiai, Budapest, 1967, 588.