Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam

2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kardeván Lapis Gergely: Petőfi sétálni megy. Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél

KARDEVÁN LAPIS GERGELY: PETŐFI SÉTÁLNI MEGY 249 Horváth és Pándi észrevételeivel igen, következtetéseivel már nehezebben értek egyet. Az utolsó strófának nem elsődleges célja a jövőbeli remények jelenbeli akadá­lyokkal való ellenpontozása, de nem is az ihlet puszta kimerüléséről van szó, mint Horváth gondolja. A keret és a versmag ellentétéről szóló észrevételeik akkor kerül­nek a helyükre, ha komolyan vesszük Kerényi egyik mondatát, amelyben megfordítja a két rész fontossági sorrendjét azt állítván, hogy éppen az „időjáráskeret" teremti meg a közrezárt merengés lehetőségét.79 E gondolat fonalát fölvéve oda jutunk, hogy az alkalmiságba (életképbe) zárt merengés (belső beszéd) a személyiség versbeli meg­jelenítésének egy újszerű poétikai megoldása tulajdonképpen. Kár lenne tagadni ugyan­akkor, hogy a rászedett vagy — Horváth János szavaival — cserben hagyott olvasó ta­pasztalatát ma is képes kiváltani a vers, de talán éppen ez az olvasói pozíció szükséges összetevője a költemény poétikai többletének. Az alapvetően retorikai és tropikus szerkezetű 4-12. versszakot tehát egy narratív felépítésű keret hívja életre (1­3. vers­­szak) majd szakítja meg váratlanul (13. versszak). Ez a szerkezet, kilépve a klasszikus műfajok felkínálta beszédmódokból, alkalmas arra, hogy magát a lírai minőség (vagy hangoltság) születését is a versbe emelje, és ezzel - bár eggyel hátrébb lépve az aposzt­­rophé, illetve a közvetlen énbeszéd alakzataitól - újfajta versbeli személyességet te­remtsen. Petőfi megoldásának olyan modern rokonai vannak, mint Kosztolányi Haj­nali részegsége vagy Kemény István Fel és alá az érdligeti állomáson című verse. Más kérdés, hogy Petőfinél ennek a fiktív alkalmiságnak még inkább elidegenítő funkciója van. Ezzel a modern irányába mutató kompozíciós kísérlettel mindenesetre köny­­nyebben magyarázható, hogy Petőfi második gyűjteményes kötete élére helyezte ezt az első pillantásra kisebb igényűnek mutatkozó költeményt. Jelen vizsgálódás szempontjából az bír különös érdekkel, hogy a cím - Szobámban - a lírai személyesség újszerű megjelenését markánsan a tér egy részletéhez kap­csolja, vagy inkább arra korlátozza. A költemény két szerkezeti része között feszülő legkézenfekvőbb ellentét ugyanis nem más, mint a séta és a szoba, vagyis köztér és sze­mélyes szféra éles szembenállása. Míg Petőfi versében a szoba, az enteriőr az illúziók és az álmodozás helye („Ragyognak-e holdként fölöttem”), a köztéren a kegyetlen ra­cionalitás uralkodik („csak el ne csípjen / Valamellyik hitelezőm.”). Nyomatékosítja ezt a haszon kétféle (erkölcsi és pénzügyi) jelentésének kijátszása egymással szemben: a művészet haszna („Leend­ e haszna verseimnek?”) és a hitelezők remélte haszon valószínűtlen együttes előfordulása egyazon költeményen belül - de két különböző térben. Privát szféra és köztér funkcióinak ilyen éles elválása, illetve a kettéválás ilyen éles poétikai kifejeződése méltán juttatja eszünkbe a modernségelméletek azon, Georg Simmel és Walter Benjamin esszéitől eredeztethető ágát, amely a nagyvárosi térta­pasztalat és a modernitás között közvetlen oksági kapcsolatot mutatott ki.80 De vajon nem tételez-e fel túl szertelen képzelőerőt Petőfi vagy a kései olvasó részéről, hogy az Ország­úti Kunewalder-ház „igaz, nagyon szűk, hanem elég világos és tisztességes”81 79 Kerényi, I. m., 135. 80 Símmel, A nagyváros és a szellemi élet; Benjamin, A második császárság... 81 Szeberényi Lajos visszaemlékezését idézi: Hatvany Lajos, így élt Petőfi, I—II., Akadémiai, Budapest, 1967, 588.

Next