Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam

2019 / 3. szám - TANULMÁNYOK - Kardeván Lapis Gergely: Petőfi sétálni megy. Avagy a séta poétikája az 1840-es évek városirodalmában és Petőfinél

KARDEVÁN LAPIS GERGELY: PETŐFI SÉTÁLNI MEGY 251 így értelmezi („A városi és vidéki életforma előnyeiről és hátrányairól sok szó eshetett a Felvidéken [...]”),89 és ezt a benyomást erősíti a harmadik sor is: „És ahol csak kell, hát pártját fogom.” Ez esetben a következő sor elhasznált voltában ironikus jelzője („Volt itt nekem sok kellemes napom.”), illetve a költemény másik részében felsorolt, kellemesnek éppen nem nevezhető benyomások (9-20. sor) mint az első sor állítása melletti érv és ennek kevéssé meggyőző részletezése teszik ironikussá a beszélőnek a „vitában” elfoglalt álláspontját. Hasonló játékot űzött Petőfi már egy évvel koráb­ban is a Szobámban kapcsán említett verscsoportban, különösen A boldog pestiekben. Valóban, ez a három hónapos felvidéki körút után újra megtalált ironikus hang köz­vetíti a költemény egyik jelentésrétegét, de egy erre korlátozódó értelmezés teljesen érintetlenül hagyná a szöveg metaforikus szintjét. (Mint ahogy nem is esik szó róla a korábbi elemzésekben.) Az első sort újraolvasva feltűnik, hogy az utcai élőbeszéd közegét megidéző tauto­lógiát hallunk. Az azonosító állítás az egyszerű logikai tautológia (egy dolog azonos önmagával) nyelvi formája. Minthogy azonban a nyelv elemeiről a lépten-nyomon tapasztalt többértelműségük miatt éppen nem állítható ilyen önazonosság, ezért kü­lönösen figyelemre méltó, hogy Pesttel kivételt tesz a beszélő: Pestből csak egy van, mással nem helyettesíthető. A szöveg második részének a várost leíró soraival össze­vetve ezt az állítást, hihetőleg az urbanizáció fokára, az utcai tömeg sűrűségére vonat­kozik a benne foglalt kizárólagosság: ilyen városból (a két hazában) ekkor csak egy van. A beszélt nyelv frázisait, önismétléseit folytató sorok után az ötödiktől kezdve fordul a beszélő figyelme önmaga felé, és kezdi el saját pozícióját mint megfigyelőét körülhatárolni. E célra mozgósítja a költő a vers trópusainak legnagyobb részét. Kivált ha az utcán kóborolhatok: Az angyaloknál boldogabb vagyok. Egy óriáskígyó bámészkodásom. Végighúzódik a népsokaságon. Az elején a poetica licentiával elharapott szöveg a jambus mellett az előző négy sorra jellemző élőbeszédszerűség hatását is segít fenntartani, így a következő négy sorban szinte észrevétlenül emelheti a tétet a költő. A kóboros ige a város utcáin való cél nél­küli kószálásban (flánerie) jelöli meg a megfigyelő mozgásformáját, (elhárítva ezzel a kínálkozó élet -­út toposzt, amely például Arany Epilógusában érvényesül). A sze­met és a vándort vonzó távoli horizont hiánya lényegi jellemzője az új nézőpont „ikonográfiájának.” (Emlékezzünk a városi „szűk falak közül” szabaduló Szilveszter megrendülésére „A láthatár fenségein” Az apostol tizedik fejezetében!) A következő sor angyal-hasonlata újabb frázisnak, a fokozhatatlan boldogság közhelyes kifejezésé­nek tűnhet. A továbbiak fényében azonban kiderül, hogy az angyal nagyon is teoló­giai jelentésében szerepel, és fejezi ki a városi kószáló helyzetének privilégiumait. A (látszólag) véletlen irányú és folyamatos mozgás mellett ennek fontos sajátsága 89 Kerényi, I. m., 184.

Next