Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 3. szám - KRITIKA - Varga Pál S.: "Jövevények és zsellérek". Dávidházi Péter: "Vagy jőni fog..." Bibliai minták nemzetiesítése a magyar költészetben
KRITIKA bibliai-transzcendens utalásait rejti el, de jóslatát varratmentesen szövi össze olyan állításokkal, amelyek az olvasó tudatában megfelelnek a történelmi valóságnak. A Nemzeti dal elemzése John Austin beszédaktus-elmélete nyomán azt a kérdést állítja a középpontba, hogy azok, akik 1848 márciusának dicső napjaiban Petőfi versének refrénjét deklamálták, „verssorokat ismételtek [...] mégoly nagy átéléssel, de maguk is csak szavaltak, vagy ezáltal valóban megesküdtek?’’ (176.) A kérdésfelvetés láthatólag rokon az előbbi dilemmával, amely a versbeli állítások valódiságát firtatta. A Nemzeti dal közös elmondásának dokumentációját a tőle megszokott alapossággal feltárva és értelmezve Dávidházi arra a következtetésre jut, hogy bár Austin elmélete alapján egy versbeli esküt nem tekinthetünk komoly beszédaktusnak (vagyis valódi eskünek), „történetileg kimutatható”, hogy a vers közös, nyilvános elmondásának beszédaktusát „résztvevői komolyan vették”. (187.) Komolyan vették: az aktus a valóságos eskü sémáját aktivizálta tudatukban, s ezt az önkéntelen azonosítást érdemben nem írhatta felül az a belátásuk sem, hogy esküjüknek nincsenek tényleges jogi vagy vallási következményei. Ha a vers refrénjét valóságos esküként lehetett átélni, ebben annak is szerepe volt - világít rá az elemzés hogy a vers műfaja toborzó, s így hatását felerősítette, hogy összetalálkozott a nemzetőrség néhány nappal később zajló verbuválásának és fölesketésének nagyon is valóságos és nagyhatású (beszéd)aktusaival. A valóságos esküként való átélés mögött persze ezúttal is meghúzódnak a mindennapi nyelvbe és tudáskészletbe lesüllyedt szakrális minták, amelyeket maga a vers csakúgy mozgósít, mint a hazáról való korabeli beszéd retorikája („a haza oltára”). Arany János Sejtelem című négysorosának vizsgálata azon az előfeltevésen nyugszik, hogy a metafora két eleme, a „tenor” és a „vehicle” kapcsolata nem egyszerűen a szemléletességet szolgálja; a képválogatás maga a (vigasztaló) halálértelmezés. (266.) Ha a halál („tenor”) mibenléte attól függ, hogy a költő a betakarítás („vehicle”) mely attribútumait rendeli hozzá, már az ellipszisek „egy vigasztaló képsor tapintatos kihagyásai” (261.) is beszédesek: a kaszával történő levágatás és a cséplés általi megtöretés képei csakúgy kimaradnak a nagy múltú metaforasor elemei közül, mint a búza és a konkoly megkülönböztetése Jézus példázatában (Mt 13,24-30). A kévébe kötés, a csűrbe rakás és az új vetés (évente ismétlődő) rendjének képsora a sorsközösség és a nagy egészbe való beletartozás mozzanatát társítja a halálhoz - azt is sugallván, hogy az „ismétlődés, amibe gabonakénti learattatásunk beletartozik, nem lehet értelmetlen ciklikusság, hanem akkor is felsőbb értelme van, ha nem értjük”. (254.) Kézenfekvő Arany és Thienemann Tivadar négysorosának összevetése (a két elemzés — a kronológiai rend okán — távol van egymástól a kötetben). Thienemann, aki egy „ófelnémet versike” fordításakor aligha gondolta volna, hogy művét egyszer majd saját költeményeként, sőt „a magyar költészet létértelmező négysorosainak” (435.) klasszikusai közt fogják vizsgálni, éppen a megtöretés mozzanatát emeli ki a halál kapcsán. Csakhogy ez nem a gabona, hanem a szőlő képzetéhez fűződik (Dávidházi „kritikai kiadása” szerint: „Szőlőfürt voltam. / Most taposnak rajtam. / De bor leszek, / ha meghaltam." [444.]). Notker Teutonicus Sankt Gallen-i bencés szerzetes „versiké”-jének végső forrására Dávidházi Augustinus szövegében mutat rá, aki az „ura eram, vinum erő” (’szőlő voltam, bor leszek’) mondatot az 55. (a későbbi számozás szerint 56.)