Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam

2019 / 3. szám - KRITIKA - Hoványi Márton: "ápol s eltakar" Dávidházi Péter: "Vagy jőni fog". Bibliai szerepminták nemzetiesítése a magyar költészetben

KRITIKA 345 Isten az istenek gyülekezetében, s ítélkezik az isteneken”.3­16 Ennek fényében nagyon is lehetséges az, hogy a zsidóság monolatkiájának nyomai akár egy olyan szófordu­latban is megnyilvánulhatnak, mint a „héberek Istene”, ami nem azt vonja kétségbe, hogy kit imádnak a választott nép tagjai, de azt igen, hogy ez hitük lényegéről mond el valamit. Ennek alapján tehát nem zárható ki, hogy ha vannak a Nemzeti dal esküt formáló sorainak bibliai mintái, akkor azok éppen ezen az úton is azonosíthatók. Ebből pedig az is következhet, hogy Petőfi nem annyira „merész költői újítást hajtott végre” (220.), hanem egy bibliai minta újraírására vállalkozott. Közös a Nemzeti dal, a Hymnus és a Szózat kötetbeli értelmezésében, hogy legfel­jebb a recepció kérdéseként merült fel poétikai értékük (221—222.), indoklás helyett csak annyit tudunk meg a szerzőtől, hogy mindhárom verset remekműnek (ponto­sabban fenségesnek [37.], nagynak [73.], diadalmasnak [221.], szépnek [225.]) érté­kelhetjük. Ugyanakkor a Biblia szakrális szövegével való összehasonlításra invitál a könyv, így az a benyomásunk támadhat, hogy a kultusz ápolása kiszorította az eszté­tikai értékelést. Minden olyan alkalom, amely ezekhez a kultikus szövegekhez iro­dalomtudományos hozzáférést biztosít, márpedig ezt Dávidházi Péter mind a három vers esetében maradéktalanul megteremtette, értékes lehetőség lenne egy esztétikai alapú rekanonizációra is, amire a kultusz megkérgesedésekor egyre nagyobb igény mutatkozik.17 Ugyanezt az Aranyjános Keveháza című verséről szóló hatodik fejezetben is csak közvetetten kaphatja meg az olvasó, hiszen a „harmadnapon” kifejezés bibliai kon­­notációinak értékelése áll a tanulmány középpontjában. E módszertanilag legin­kább kiegyensúlyozott fejezetnek talán egyedül az válhatott volna még előnyére, ha az egyébként meggyőző intertextuális értelmezést kiteljesíti a keresztény feltámadás­motívum egész versre kiterjedő olvasata. Mert bár világos, hogy a „harmadnapon” könyvbeli intertextuális értelmezése hozzá tud tenni a versértés egészéhez, de ennek megmutatása tovább erősíthette volna a pretextus jelenléte mellett felhozott érveket is. Például azt a vallástudományi kétséget is így lehetett volna eloszlatni, hogy a fel­támadás fogalma nem kizárólag a kereszténység sajátja, hanem annál régebbi vallási tradíciók is számolnak vele, igaz, nem olyan központi jelleggel, mint ahogy azt a ke­resztény teológia teszi. Nem nehéz belátni, hogy a „harmadnapra feltámad” kifejezés a keresztény credo és az Újszövetség szövegét visszhangozza, de a szókapcsolat szétvá­lasztása és az egész vers kínálta kontextus megkívánná az átfogó értelmezést ahhoz, hogy kifejezetten a kereszténység feltámadáshitének karakterét hitelesíteni lehessen a Keveháza versében. A „Harmadnapon" című fejezet már említett erényei közül kiemelkedik, ahogyan a szöveg világán kívüli, referenciális szempontokat csatlakoztatja az addigra már Cult of Asherah in Ancient Israel and Judah. Evidence for a Hebrew Goddess, CUP, New York, 2000. A szóban forgó leletekkel elsősorban a könyv ötödik fejezete foglalkozik. 16 Egy másik monolatk­ára utaló példát a 96. zsoltár szövegéből a könyv negyedik fejezetében Dávidházi Péter is parafrazeálva idézett (95-96.), ezért sem világos, hogy miért nem kapcsolódott a monolatk­a jelenségéhez. 17 A szerző ugyanezt megadta olvasóinak a kötet záró fejezetében, Thienemann versének bemutatásakor.

Next