Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 1. szám - Eisemann György: Hallgatás és tragikum
TANULMÁNYOK félelme forrását, a lelkiismeretét azonban nem képes ebbe a képletbe kényszeríteni. Azért sem teheti ezt, mert a lelkiismeret nyelve (belső hangja) eklatáns módon kizárja a zörej információ kettősséget (mint az utóbbi szemiotizálását) - már amennyiben elismerjük egyáltalán a tragikus világ- és emberkép állapotának a lehetőségét. A lelkiismeret eleve a hallgatás közegében él, melyre nem alkalmazható a nem zörejesülő „fehér morajlás” paradoxona sem. A lelkiismeret hallgat tehát, azaz „egyedül és állandóan a hallgatás móduszában beszél.”17 Nem véletlen, hogy Macbeth lelkifurdalásos állapotáról ennek a hallgatásnak az irritálása, így a zörejektől való hisztérikus félelme árulkodik elsősorban. Amikor rémülten kérdezi, „[m]i van velem, hogy minden zaj ijeszt?” - akkor az a hangzó matéria gyötri, amely hallgatása „móduszához” illeszthetetlen, s melynek idegensége a hamis „felhangra” figyelmezteti. Ettől nem szabadulhat az angol király Arany János shakespeare-i ihletésű balladájában sem. „Mi zúg” London utcáin — kérdezi Edward a megölt bárdok dalától gyötörve. Hiába hallgat minden („áll néma csend”), s hiába később a zajongás („harsogjon harsona”). A hallgatás (csend) lelkifurdalásos nyelve itt is relacionálja a hangot és a tébolyt: a jel és a zaj szonorikus különbségeként hallucinált információként a király fülébe „zúgja átkait a velszi lakoma”. S a romantikus irodalomnál tartva egészen röviden megjegyzendő, ezen alapul a természet „hallgatására” hivatkozó ars poetica is. A magyar költészetből idézhetők például Petőfi Sándor azon sorai, melyek szerint a természet mindenek előtt mértékadón hallgat, miáltal a romantikus költészet e hallgatást is mondásként érti ahhoz, amiről beszélhet: „Oh természet, oh dicső természet! / Mely nyelv merne versenyezni véled? / Mily nagy vagy te mentül inkább hallgatsz, / Annál többet, annál szebbet mondasz.” Ezúttal nincs mód a romantikus írás és természetfelfogás kapcsolatának érintésére, azon költőiség részletezésére, mely úgy fordul a természethez, hogy megszólító dialógusa lefordítja annak szótlanságát. De A Tisza című versből vett iménti idézetből is kitűnik, amennyiben a jelenlét konstansa a beszéd mellett a hallgatás, akkor a közvetítés hermeneutikája nem valamilyen bennefoglalt üzenet úgynevezett értelmezését jelenti, hanem magát a materiális közvetítést határozza meg értelemként. Ahogy egyébként a modern líra alanya sem csak a fülével, hanem az elméjével hallja a megszemélyesített környezet hangjait József Attila versében: „Az elme hallja: / Üllőt csapott a tél, hogy megvasalja / a pántos égbolt lógó ajtaját...” S fordítva, ennek megfelelően képes testével is hallani az ,,[e]züst sötétség” sokat mondó némaságát: „Hallod-e, csont, a csöndet?” (Téli éjszaka) Matéria és szemantika minden elszigetelő elkülönítése a szubjektív tudat és az objektív valóság kettősségének jól ismert - sajnos nagyon régóta ismert - doktrínájába esik vissza. Napjaink kutatásainak komolyan kellene számolnia azzal, hogy a médiumok anyagiságából nem „vehető ki” semmilyen független jelentés vagy kommunikatív fejlemény.18 Az értelem valóban nem léphet túl a dolgon, mint ahogy nem léphet túl 17 Martin Heidegger, Lét és idő, ford. Vajda Mihály és mások, Gondolat, Budapest, 1989, 463. 18 Emlékeztetőül: „A Lét és időben a hermeneutika sem az értelmezés művészetét, sem pedig magát az értelmezést nem jelenti, hanem sokkal inkább arra tesz kísérletet, hogy az értelmezés lényegét mindenekelőtt a hermeneutikaiból határozzuk meg. [...] Tapasztalásuk ezek szerint egy érzékelhető és egy