Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Tüskés Gábor: A 18. századi irodalom korszakolásának kérdéséhez
386 TANULMÁNYOK kezdetének és végének vagy esetleges megszakadásának lehető legpontosabb jelölése helyettesíti a periodizációt. A „világosság” korának irodalomszemléletét tárgyaló rész bevezetőjében Csetri Lajos amellett foglal állást, hogy „a magyar felvilágosodás kezdeteit — a korai felvilágosodásnak az 1730-as évek óta egyre szaporodó tünetei után - az 1760-as évek közepe tájára ajánlatos tenni.” Bármilyen új periodizációs javaslat egyik próbaköve a határokat konkretizáló szintetikus korszakmonográfia lehet.72 Ilyen az elmúlt ötven évben mindössze egy készült: Bíró Ferenc A felvilágosodás korának magyar irodalma című, 1994-ben megjelent monográfiája.73 könyvében Bíró az 1740-es évekkel kezdődő, mintegy negyed százados átmeneti időszak után az 1770-es évek korszakos jelentőségét hangsúlyozza. A periodizációnak az 1979-es programtanulmány és a „laicizálódás” eredetileg a francia historiográfiában kidolgozott modellje szolgált alapul. A modell érvényességével kapcsolatban Dávidházi Péter jelezte elsőként kételyeit.74 Mint fogalmazott, ,,[e]z az értelmezői beállítódás [...] olyan ideológiai örökség, amelynek végső értékrendje lassanként megkérdőjeleződött, módszerkészlete pedig sokat finomodott az utóbbi évtizedek magyar irodalomtudományában, de hallgatólagos (és a tisztázás elől rejtőzködő) előfeltevésekbe húzódva vissza még mindig érezteti hatását." A laicizálódás-modell nem veszi figyelembe, hogy az egyházi személyek világi dolgokkal való foglalkozása önmagában nem jelentette a hagyományos világkép megváltozását, s a század utolsó harmadában épp az egyházi literátorok tevékenysége volt az egyik forrása az értelmiség kialakulásának. A Folytonosság vagy fordulat? című, Debreczeni Attila által szerkesztett, 1996-ban megjelent konferenciakötet tanulmányai is azt tanúsítják, hogy erősen megoszlik a vélemény a felvilágosodás mint irodalmi korszak periodizációjáról, folyamatosság és változás kérdéseiről, a hagyományosan 1772-es kezdő évszámmal jelölt korszak végéről.75 Mint Thimár Attila kiemelte, a tanulmányok többsége — noha nem kapcsolódik közvetlenül az 1795-ös korforduló kérdéséhez - „a folyamatosság, a továbbvitel, az összekötés szerepét tulajdonítja az 1790-es éveknek és a középpontba állított dátumnak.”76 Csetri Lajos konszenzust vélt felfedezni abban, „hogy a felvilágosult boldogságfilozófia és a nemzeti tudat bontakozása közötti folyamatok jelentenek valamilyen fordulatot a korszakon belül.”77 Egyben jelezte, hogy „az 1820 körülig tartó magyar felvilágosodás-koncepcióval” ért egyet. Vajda György Mihály az 1789-1820 közötti időszakot „Európa egésze felől nézve” az átmenet időszakának, „döntő változások 72 A magyar irodalom történetének periodizációs elveiről, i. m., 351 (Barta János). 73 Bíró Ferenc, A felvilágosodás korának magyar irodalma, Balassi, Budapest, 1994. 74 Dávidházi Péter, „Az Úrnak utait az emberek előtt igazgatni". A Bessenyei fivérek és a vindicatio szerephagyománya , IIő., Per passivam resistentiam. Változatok hatalom és írás témájára, Argumentum, Budapest, 1998, 90. 75 Folytonosság vagy fordulat? (A felvilágosodás kutatásának időszerű kérdései), szerk. Debreczeni Attila, Kossuth Egyetemi Kiadó, Debrecen, 1996. (Csokonai Könyvtár, 8) 76 Thimár Attila, Folytonosság vagy fordulat? (A felvilágosodás kutatásának időszerű kérdései), Irodalomtörténeti Közlemények 1999, 529—538, itt: 530. 77 Csetri Lajos, Folytonosság és változás a felvilágosodás kori magyar irodalomban , Folytonosság vagy fordulat, i. m.: 15—33, itt: 23—24.