Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 4. szám - TANULMÁNYOK - Gerencsér Péter: Az irodalmi népiesség hagyományozódása az 1910-es évek filmadaptációiban
428 TANULMÁNYOK volt. Imre László meggyőzően igazolja, hogy a tragédia helyett előbb az eposz, majd annak lehetetlensége (és korszerűtlensége) után a történelmi regény műfaja vette át a domináns képviseleti szerepet.74 Dávidházi Péter a kudarcba fulladt kísérletek után a nagy elbeszélés alternatív megvalósulását látja abban, hogy Toldy Ferenc 1864-65-ös irodalomtörténete szerinte a hiányzó nemzeti eposz szerepét töltötte be, ahol az „eposz közösségerősítő (eredetmondával igazoló) funkcióját észrevétlenül átvette egy új, korszerűbb, tudományos nagy elbeszélés.”75 Miután a század második felére Jósika Miklós úttörő vállalkozásai után Jókai reprezentatív műfajjá emelte a történelmi regényt, a kosztümös történelmi némafilm ezt a nemzetképviseleti beszédmódot örökítette tovább. Bár az eposzt mint műfajt egyre kevésbé tekintették modernnek, az eposzi narratívák szószólói funkciója tartós tradíciónak bizonyult. A reprezentatív nemzeti műfaj körüli 19. századi irodalmi vitákkal szemben kétség sem férhet a kosztümös némafilm korszerűségéhez, ebben a tekintetben a magyar film kis késéssel együtt haladt a nemzetközi tendenciákkal, ami a 19. századról nehezen mondható el. A némafilm logikus módon fordult a történelemhez, elvégre a 19. század meghatározó irodalmi műveinek is a múlt volt a vesszőparipája. Török Lajos Jókai korai regénye, az Erdély aranykora kapcsán vezette le azt a magyar irodalom egészére nézve is szimptomatikus értelmezési logikát, hogy az írón a történelem hiteles ábrázolását kérték számon, azaz nem fikciós regényként, hanem történetírásként olvasták.76 Noha már Arisztotelész különbséget tett a valósként definiált történetírás és a lehetségesként meghatározott mese (ebben az esetben: a regény) között,dz ez a szemléletmód tartósan érvényes maradt a magyar kultúrtörténetben. A 19. század történetírását és történelmi regényeit vizsgálva Lajtai L. László is arra a következtetésre jutott, hogy a tudomány és a művészet nemcsak az irodalmi művekben, hanem Horvát Istvántól Wenzel Gusztávon és Szalay Lászlón át Horváth Mihályig a történetírásban is összefonódott: „A magas szintű történetírás kettős, egyszerre tudományként (forráskutatásra, valamint külső és belső kritikára) és művészetként való felfogása a következő évtizedben még mindig [...] bevett normatív elgondolásnak számított.”78 A kosztümös történeti filmek ezt a 19. századi oktatói, nemzetképviseleti szerepet vállalták magukra, és ezzel hozzájárultak ahhoz, hogy a film médiuma kulturális legitimációt nyerhessen. A dráma centenáriumára időzített Bánk bán-adaptációt, majd a Mire megvénülünk és az Aranyember filmváltozatát a korabeli recepció már egyértelműen a magaskultúra, 74 Imre László: Műfajok létformája a XIX. századi epikánkban, Kossuth, Debrecen, 1996,43-46. (Csokonai Könyvtár - Bibliotheca Studiorum Litterarium 9.) 75 Dávidházi, Egy nemzeti tudomány..., 29. 76 Török Lajos, A történelemfélreolvasása. Jókai Mór: Erdély aranykora, Szegedy-Maszák Mihály - Hajdú Péter: Romantika. Világkép, művészet, irodalom, Osiris, Budapest, 2001, 242. 7/ „Az elmondottakból az is következik, hogy a költő dolga nem az, hogy a megtörtént dolgokat mondja, hanem, hogy olyan dolgokat, amilyenek megtörténhetnek, vagyis amelyek a valószínűség vagy a szükségszerűség szerint lehetségesek. A történetíró és a költő ugyanis nem abban különböznek, hogy versben vagy nem versben beszélnek [...], hanem abban különböznek, hogy az egyik megtörtént dolgokat mond el, a másik pedig olyanokat, amilyenek megtörténhetnek.” Arisztotelész, Poétika, ford. Ritoók Zsigmond. Pannonklett, Budapest, 1997, 45. 78 Lajtai L. László, Nemzeti tárgyú történetírás és történelmi regény kapcsolata Magyarországon a 19. század középső harmadában, ItK 2017/2., 211-212. (Kiemelések az eredetiben.)