Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 4. szám - MŰHELY - Buda Attila - Major Ágnes: A Babits-versek kritikai kiadásának átalakulása, avagy a kéziratos hagyaték változásának következményei
KRITIKA Simon a költő publicisztikájának bevonásával meggyőzően és részletekbe menően bizonyítja. (53-71.) Ezt tudomásom szerint ilyen alapossággal még senki sem mutatta ki, holott a módszer alkalmazása Pilinszky életművének vizsgálatában bevett megközelítésnek tekinthető. Ennek kapcsán mutatkozik meg a szerző következetessége, intellektuális ereje, amelyre támaszkodva képes a szakirodalom egyes meglátásait megfelelő kritikával illetni, hibáit kimutatni és saját megközelítésmódját érvényre juttatni más meglátásokkal szemben (például Tolcsvai Nagy Gábor monográfiája kapcsán, vesd össze: 57—58.). Ez az attitűd jellemző az egész szövegre. A módszer alkalmazhatóságát találó példákkal is alátámasztó érvelésben azonban egy ponton mégis kétely ébred az olvasóban. Ez az elbizonytalanodás dilemmaként merül fel, amely ismét nem a szöveg hiányosságaként vagy hibájaként jelenik meg, hanem sokkal inkább a Pilinszky-kutatás módszertanát befolyásoló szellemiség kérdéseként. A heideggeri fundamentálontológia szerint — amely a német filozófus művészetelméletét is meghatározta, amely Gadamer munkásságára is nagy hatással volt - a létkérdés nincs kapcsolatban a transzcendenciával (a transzcendenssel mint személyes Istennel), hanem az ember jelenvalólétének (Dasein) analízisét problematizálja. Ez a kiindulópont azonban igen távol áll Pilinszky életművének katolikus elkötelezettségétől, így alapvetően teista, teológiai kérdésekkel átszőtt korpuszától. Pilinszky számára ugyanis Isten léte evidencia. Az ezzel kapcsolatos dilemma abban áll, hogy az Isten létébe vetett hit és az ember hétköznapi tapasztalatai hogyan egyeztethetők össze. Vagyis a módszer egyik alapvető intenciója ellentétben áll az egyik szerző (Pilinszky) életművének szintén alapvető irányultságával. Pilinszky kérdése ember és Isten viszonyára fókuszál, míg Heideggeré és Gadameré az ember saját létéhez való viszonyára kérdez rá. A feszültséget, habár a szövegtől nem elvárható, Kálecz Simon érzékeli, és azzal próbálja meg orvosolni, hogy Pilinszky életművében az abszurd dilemmáját emeli ki (vesd össze: 53.), amely Isten (nem)létének kérdését nyitva hagyja, illetve éppen azt problematizálja. Ezt segíti, hogy a költő lírai életműve, amely Kálecz Simon kutatásának terepe, a kritika állítása szerint is kérdésként hordozza Isten létének dilemmáját. Fontos megjegyezni, hogy a fent említett kifogások túlnyomórészt csupán kiegészítésre szoruló problémákat vetnek fel. A módszertani kritika ellen Kálecz Simon könnyen védekezhetne azzal, hogy ő lírai ontológiát ír, nem pedig az életművet belülről vizsgáló kérdéssel közelít Pilinszkyhez. Azonban ezt követően megmarad az a kérdés, hogy érdemes-e Pilinszky publicisztikáját bevonni a módszer megalapozásába. „A jelen disszertáció elsődleges célkitűzése a Pilinszky-versekben körvonalazódó szubjektum létmegértési folyamatának felvázolása, a horizontváltásokkal és az azokat előidéző tényezők kiemelésével egyetemben." (58.) A szöveg jól körülhatárolt, pontosan megfogalmazott célkitűzése legalább két ponton fontos megállapításokat tesz a Pilinszky-recepció szempontjából. Egyfelől az életmű korszakolásának módszerével, másfelől - ezen belül - a lírai szubjektum elszemélytelenítésének vizsgálata kapcsán. Ezt az érvet Hankovszky is használja az abszurd kapcsán (Hankovszky Tamás, Krisztus és Sziszüphosz , Merre, hogyan, szerk. Tasi József, Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 1997,122.), melyre Kálecz Simon is utal.