Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 1. szám - Schein Gábor: Az emigráció mint a magyar irodalomtörténeti gondolkodás szerkezeti problémája
SCHEIN GÁBOR: AZ EMIGRÁCIÓ MINT A MAGYAR IRODALOMTÖRTÉNETI... 5 Beckettnek megvolt erre a lehetősége. A konkrét helyzetekben azonban nem könynyű eldönteni, a politikai kényszer és az önkéntesség milyen mértékben játszott közre a távozásban, hiszen egyszerre több ok is felmerülhet. Déry Tibor például az ítélet nincs lapjain egyértelműen politikai okokkal magyarázza 1920. őszi távozását, és ezt megerősíti Botka Ferenc is, habár ő Dérynél összetettebb politikai képet fest. De művészi és magánéleti okai is lehettek a frissen házasodott Déry kivándorlásának, hogy aztán hatévi bécsi és olaszországi tartózkodás után feleségével együtt visszatérjen Magyarországra, amikor a terror időszaka már elmúlt, de a politikai rendszer alapjellege nem változott. Úgy vélem, a hazatérésre vonatkozó kritérium alkalmazásában érdemes megengedőbbnek lennünk Neubauernél. Helyesebb lehet csak a távozás indokait vizsgálnunk. Az emigráns dominánsan politikai okokból, kényszerből hagyja el a hazáját, míg a kivándorló önkéntes, szabad döntés eredményeképpen. A szigorú és a valamivel engedékenyebb meghatározás azonban egyaránt magában foglal egy másik entitást, a diktatúráét vagy az autokráciáét, mert ha az adott helyen nem dúl háború, gyakorlatilag csak diktatúrák és hibrid autokráciák esetében állhat elő az a helyzet, hogy valaki a közvetlen vagy a közvetett fenyegetettség miatt politikai okokból kényszerül elhagyni hazáját. Vagy azért mert saját maga vett részt diktatórikus rezsimek működtetésében, fenntartásában, és a későbbi felelősségre vonás elől menekül. Ilyen rezsimekből Közép-Európában több is létrejött a 20. században. Fennállásuk hosszú időszakot tett ki, és reminiszcenciái, sajátságos kópiái ma is jelen vannak. Éppen ezért lehet indokolt, hogy az emigráció jelenségével e térségben az irodalom szempontjából is nyomatékosan foglalkozzunk. Ha az emigráció és a kivándorlás megkülönböztetését alkalmazzuk az irodalmi térben, akkor külön kellene tárgyalnunk az emigráns és a kivándorló irodalom eseteit. A nemzetközi szakirodalomban erre számos példa akad. A német „Exilliteratur” az emigráns irodalom fenti meghatározásának feleltethető meg, míg az „Emigrantenliteratur” semleges árnyalatú, egyszerűen az országváltás tényét jelöli. A francia nyelvhasználat viszont éppen ellentéte a németnek. Az „émigrant” olyan személy, aki politikai motivációval hagyta el a hazáját, míg az „exiles” tartalma neutrális, bárkire érthető, aki politikai vagy más okból mozdult el az országából. Ennek megfelelően a francia irodalomtudomány elvileg megkülönbözteti az emigráns és az általánosabb érvényű migráns irodalmat. Az eltérő szemlélet összefügghet a két nemzet kolonizációs kultúrájának, eszköztárának, a gyarmatosítottakkal szembeni viselkedésének alapvető szemantikai különbségével. Az angol nyelvhasználat viszont nem tesz ilyen különbséget. Az általános megnevezés, a „migrant literature” minden ország- és kultúraváltással együtt járó irodalmi mozgást magában foglal, függetlenül a hátterétől. Ennek a nyelvhasználatnak az a kétségtelen előnye minden más kategorizálással szemben, hogy érzékenyebb az árnyalatokra és kizárja a politikai szempontok eltüntetését, amire éppen a magyar nyelvhasználat története nyújt szemléletes példát. 3 Déry Tibor, Ítélet nincs, Cicero, Budapest, 2007, 28. 4 Déry Tibor levelezése 1901-1926, szerk. Botka Ferenc, Balassi - Petőfi Irodalmi Múzeum, Budapest, 2006, 140.