Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam

2019 / 1. szám - MŰHELY - Dobos István: Az irodalmi karikatúra mint olvasásmód

MŰHELY Valamely létező vagy kitalált (élet)mű jellemző grammatikai, szintaktikai vagy sze­mantikai tulajdonságának a kiemelése és túlzó módon történő felnagyítása azonban még nem jelenti a megbírált kifejezésmód szabályainak a rendszerbe foglalását maga­sabb szinten. Az irodalmi nyelvről szóló nyelv tehát nem metanyelv, amely ellenőrizni képes saját retorikai működését. Az olvasó olyan nyelv után áhítozik, amely nem egy­mással összeegyeztethetetlen és egyaránt önromboló nézőpontra ad lehetőséget. Az irodalmi karikatúrában ott lappang a kísértés, hogy a befogadó derűsen átlendüljön a káplár szavaiban megnyíló hasadékon, amely a tapasztalatnak megfelelő és az ellen­őrizhetetlen nyelvi cselekvés között támad. Aki a szemantika menedékébe húzódik, ezek után hajlamos arra, hogy a nyelv kifejezőerejét nem a szóképek és alakzatok nyel­ven belüli forrásaiból, hanem nyelven kívüli referenssel való megfelelésükből eredez­tesse, jelesül a megbírált szerzőről hallgatólagosan rendelkezésre álló tudásból. Az irodalmi karikatúra az önkényesen vonatkoztató olvasásmód allegóriája. Az így írtok ti arra eszmék­et, hogy az irodalmi olvasás alapvető műveletei a nyelv lényegi tapaszta­latában gyökereznek. A figuratív nyelv szó szerinti olvasata nem oldja meg szerző és mű viszonyának a kérdését, s megbízhatatlan vonatkoztatási pontot kínál kép és torzkép összevetéséhez. Az így írtak ti Petőfi-életrajzában fiktív és valós elemek keverednek.­ Az irodalmi szöveget dokumentumként olvasva eltörlődnek a nyelv által teremtett és a ténylegesen létező világ határai. A szóképek megszemélyesítése és megfeleltetése a szerzői életrajz egyes mozzanatainak eldönthetetlenné teszi, mi van a szövegben, illetve azon kívül, s melyik tekinthető valóságosabbnak a másiknál. A fikciós művek tárgyi rétege és az életrajz dokumentumai kölcsönösen helyettesítik és hitelesítik egymást. Talprama­­gyar Sándor „Született a Nagy Magyar Alföldön, a Kárpátoktól az Adriáig és vissza­felé”.­ A tágas légtér az otthona a költőnek s az ember szabad lelkületét helyettesítő ragadozó madárnak egyaránt, a „tengersík vidék” az Adriával cserélhető fel a metafora szó szerinti olvasatában. Elvont szellemi létezők megelevenednek, arcot, alakot kap­nak az irodalmi karikatúrában, mely egyszersmind az életrajzi olvasás paródiája. Sors­harag a költő unokatestvéreként tűnik fel. Petőfi költészetének a gyanútlan átfogal­mazója kiemeli, és szó szerint olvassa a vezérmotívumokat, majd a varázstalanított kivonatot áthelyezi a hétköznapi világba. A retorikailag öntudatlan befogadó nem ismeri fel, hogy a szerző olvasási alakzat, amely lehet a műben tárgyiasult szerzői tu­dat, a bennfoglalt szerző, az életrajzi értelemben vett író, a mű megszemélyesített hangja, a teremtett szerző, s a megtalált saját hanggal azonosított figura. Nem mérle­geli azt sem, hogy olyan szavak az irodalmi szövegben, mint a szabadság, a szerelem, a hűség, a szenvedély nyelven kívüli létezők referenciális nevei-e vagy pusztán a nyelv fantomjai. Választ és dönt, s ez által megfosztja az irodalmi szöveget megszüntethe­­tetlen többértelműségétől, amely a nyelv kettős, egyszerre figuratív és referenciális természetéből következik. A szerző és a mű megbonthatatlan egységét tételező ol­vasásban jótékonyan felcserélődhet a két oldal, s — miként Babits névjegyén — maga . A gyűjteményes kötet időrendjét megbontja Petőfi karikatúrája, mely a Nyugat első nemzedékéhez tar­tozó szerzők sorát zárja. 6 Karinthy, Így írtok ti, I., 45.

Next