Irodalomtörténet, 2019. 100. évfolyam
2019 / 1. szám - MŰHELY - Dobos István: Az irodalmi karikatúra mint olvasásmód
MŰHELY Valamely létező vagy kitalált (élet)mű jellemző grammatikai, szintaktikai vagy szemantikai tulajdonságának a kiemelése és túlzó módon történő felnagyítása azonban még nem jelenti a megbírált kifejezésmód szabályainak a rendszerbe foglalását magasabb szinten. Az irodalmi nyelvről szóló nyelv tehát nem metanyelv, amely ellenőrizni képes saját retorikai működését. Az olvasó olyan nyelv után áhítozik, amely nem egymással összeegyeztethetetlen és egyaránt önromboló nézőpontra ad lehetőséget. Az irodalmi karikatúrában ott lappang a kísértés, hogy a befogadó derűsen átlendüljön a káplár szavaiban megnyíló hasadékon, amely a tapasztalatnak megfelelő és az ellenőrizhetetlen nyelvi cselekvés között támad. Aki a szemantika menedékébe húzódik, ezek után hajlamos arra, hogy a nyelv kifejezőerejét nem a szóképek és alakzatok nyelven belüli forrásaiból, hanem nyelven kívüli referenssel való megfelelésükből eredeztesse, jelesül a megbírált szerzőről hallgatólagosan rendelkezésre álló tudásból. Az irodalmi karikatúra az önkényesen vonatkoztató olvasásmód allegóriája. Az így írtok ti arra eszméket, hogy az irodalmi olvasás alapvető műveletei a nyelv lényegi tapasztalatában gyökereznek. A figuratív nyelv szó szerinti olvasata nem oldja meg szerző és mű viszonyának a kérdését, s megbízhatatlan vonatkoztatási pontot kínál kép és torzkép összevetéséhez. Az így írtak ti Petőfi-életrajzában fiktív és valós elemek keverednek. Az irodalmi szöveget dokumentumként olvasva eltörlődnek a nyelv által teremtett és a ténylegesen létező világ határai. A szóképek megszemélyesítése és megfeleltetése a szerzői életrajz egyes mozzanatainak eldönthetetlenné teszi, mi van a szövegben, illetve azon kívül, s melyik tekinthető valóságosabbnak a másiknál. A fikciós művek tárgyi rétege és az életrajz dokumentumai kölcsönösen helyettesítik és hitelesítik egymást. Talpramagyar Sándor „Született a Nagy Magyar Alföldön, a Kárpátoktól az Adriáig és visszafelé”. A tágas légtér az otthona a költőnek s az ember szabad lelkületét helyettesítő ragadozó madárnak egyaránt, a „tengersík vidék” az Adriával cserélhető fel a metafora szó szerinti olvasatában. Elvont szellemi létezők megelevenednek, arcot, alakot kapnak az irodalmi karikatúrában, mely egyszersmind az életrajzi olvasás paródiája. Sorsharag a költő unokatestvéreként tűnik fel. Petőfi költészetének a gyanútlan átfogalmazója kiemeli, és szó szerint olvassa a vezérmotívumokat, majd a varázstalanított kivonatot áthelyezi a hétköznapi világba. A retorikailag öntudatlan befogadó nem ismeri fel, hogy a szerző olvasási alakzat, amely lehet a műben tárgyiasult szerzői tudat, a bennfoglalt szerző, az életrajzi értelemben vett író, a mű megszemélyesített hangja, a teremtett szerző, s a megtalált saját hanggal azonosított figura. Nem mérlegeli azt sem, hogy olyan szavak az irodalmi szövegben, mint a szabadság, a szerelem, a hűség, a szenvedély nyelven kívüli létezők referenciális nevei-e vagy pusztán a nyelv fantomjai. Választ és dönt, s ez által megfosztja az irodalmi szöveget megszüntethetetlen többértelműségétől, amely a nyelv kettős, egyszerre figuratív és referenciális természetéből következik. A szerző és a mű megbonthatatlan egységét tételező olvasásban jótékonyan felcserélődhet a két oldal, s — miként Babits névjegyén — maga . A gyűjteményes kötet időrendjét megbontja Petőfi karikatúrája, mely a Nyugat első nemzedékéhez tartozó szerzők sorát zárja. 6 Karinthy, Így írtok ti, I., 45.