Iskolakultúra, 1995/1 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1995 / 11-12. szám - Czigány Zoltán: "Ha lehet a hattyúnál - szeretnék veletek taálkozni": Petőfi Sándor levelezéséről
„HA LEHET A HATTYÚNÁL - SZERETNÉK VELETEK TALÁLKOZNI" tozást hoz majd az elkövetkezendő néhány év alatt, mikor kortársai — s ezt is látni fogjuk — még mindig a Kazinczytól, sőt a fiatal Kazinczytól örökölt nyelven nyögdécselnek. Petőfi hamar a saját hangjára talál. Az értelmi pontosság rovására szenvedélyes, túlzó szavak jelennek meg: szemtelen, gazember, rettenetes, durva, gyalázatos, szörnyű, borzasztó, nyomorú, meglehetős. A mondatszerkesztés még kevésbé tudatos, mint a szavak stílusértéke szerinti válogatás, inkább ösztönös vagy élőbeszédszerű. A mellérendelések sora sokszor alárendelő viszonyokat rejt, s a gondolatok effajta lépkedéséről írja Horváth János: „azzal a lábával lép megint előre, amelyikkel odaérkezett.” Például: „Feljöttem, barátom, Pápára, feljöttem, hogy örökre elhagyjam azt, hogy örökre elhagyjam az iskolát.” 1844-től, mikor Petőfi pesti segédszerkesztő lesz, s mikor álarc alatt van még költői képe, kialakul az a levélírói stílusa, mely a hencegő, szókimondó költő képét hivatott festeni önmagáról. Játék és művészet ez! Martinké András írja: „Magát is, címzettjét is szereti zsánertá stilizálni, s ezzel is hozzájárul a költeményekben mutatkozó, félrevezető Petőfi-kép kialakulásához.” Horváth János szerint humora a „társaságára eszmélt emberé”. Szerintem: csikó játszik is, bolondozik, de tehetségének növekvő erejét néha féktelenül nekiereszti. „Frici barátom! Mit írtam, mit nem írtam előbbi levelemben? nem tudom-az igaz, még azt sem tudom, mit fogok most írni? Tárgyam ugyan elég volna, de nem tudom hol kezdjem. Tehát rajtad kezdem, azaz Kaján Ábel barátunkon - hiszen ismered? hogyne? most jött ki egy cikkje az Életképekben, épen ma”. - írja Pákh Alberthez előbeszédszerűen, a levél írását véve témául, mégis rafinált jelenetezéssel, a megszólítottból harmadik személyt varázsolva. Sokoldalú, bonyolult stílus ez. A megszólítás pökhendi vagy túlzó, fellegekben járó, az előkelően konzervatív hangnem keveredik a bizalmas beszéd szavaival. A figyelem fölkeltése céljából tudatosan alkalmazott szélsőséges stíluselemek között csontosodni kezd a nemzeti szélességű és érvényű köznyelv eszménye, normája - ahogy ezt Martinkó megállapítja. Bizonyos, hogy a pesti polgárias világ, az irodalmi élet Petőfi lételemévé vált, s mikor 1845. április 1-jén felvidéki útjára indul, már rátalált arra a prózaírói kifejezésmódra, mely az utazás elbeszélését, az életképek sorát jellemzi. Az útirajz és a levelezés közötti stiláris összefüggést a szubjektivitás jelenti, az öngúny, az önérzet azonos kifejezései. A szerepjátszás folytatásaként itt is, akárcsak leveleiben, megjelenik az exhibicionizmus, a végletes őszinteség, a humor enyhítő szándéka, s az a dac, mellyel megengedheti magának, hogy önmagán nevessen a nyilvánosság előtt. Néha egészen távoli szerepeket vesz föl: aszódi diák, ittas ember, majd megint az önérzetében sértett költő, kinek a falba vésett neve láttán nem lepődik meg a mellette álló rektor az aggteleki barlangban. Riedel Frigyes megjegyzése szerint mindez a játék és sokszínű szerepjátszás reakció a merevség ellen. Ami leveleivel alapvetően összeköti, az az, hogy Petőfiről, a költőről ír. Ennek az azonosságnak nem összetartó ereje, hanem gyémánttengelye: az író személye. Noha kevésbé ügyesen, mint Petőfi teszi, mikor kitér a kritikusok szapulására, majd a tejfölös-tormás mártás segítségével érkezik vissza utazásához, nekem is ki kellett térnem az Úti jegyzetekre, mert levélírói munkájának gyümölcse az: mai, modern nyelvű próza, azaz Petőfi nyelve az új, irodalmi nyelv. A kritika pongyolának tartja, a védelem kedélyesnek: még nem sejtik, hogy megszületett prózában is a nemezeti irodalmi nyelv. Petőfire e jól végzett munka után tör rá a szalkszentmártoni kór, vagyis a világ elleni, Byron-indulatú lázadás. E diszharmónia a levelekben is jelentkezik - már abban a néhányban, ami ebből az időszakból ismert. (Hogy levelezése a lelki egyensúly elvesztése folytán ridegülő kapcsolatok miatt apadt el, vagy írt leveleket, de olyan hangnemben, hogy azokat olvasói azonnal eltüntették - nem tudható.) A Kecskeméthy Aurélhoz írott sorok igen jellemzőek erre a korszakra. Datálása: „Pest, jan, nem t'om hányadika, 1846.” Aztán egy nyilvánvalóan füllentett mentegetődzés: „Kedves Aurélom! Amint megkaptam leveledet, mingyárt válaszoltam; de levelemet zsebembe dugtam, s addig hordoztam, míg ... elveszett.” S ha igaz, akkor annál jellemzőbb Petőfi zaklatott és elborult lelkiállapotára. Kissé ömlengve írja le Jókai iránti szeretetét, majd kijelenti, hogy nem szereti a szentimentális ömlengéseket, s igen durva kifejezésekkel tájékoztatja Kecskeméthyt, hogy őt is szereti. A vad, indulatos kitörések más prózai munkáit is jellemzik. A hóhér 35