Iskolakultúra, 2004/1 (14. évfolyam, 1-7. szám)

2004 / 3. szám - KÖZÉLET - Novák János: Gyermekszínházak a nagyvilágban

A rendszerváltáskor a magyar politikusok logikus döntése volt a gyerekszínháznak - mint a sztá­lini korszak csökevényének - a megszüntetése. Ma már - szóban - sokan helytelenítik ezt a dön­tést, de annak idején a politiku­sok szakmai konszenzusra tá­maszkodhattak az Arany János Színház bezárásakor. Jó volna ezt nem elfelejteni! Egy elitista színházesztétika nézőpontjából a gyerekszínház mint önálló jelen­ség ma sem nagyon védhető. Hogy a kilencvenes években a vi­lágban, különösen a vizuális mű­vészetekben posztmodern folya­mat zajlott le, a modernizmus el­méletein szocializálódott művé­szettörténésznek fel kellett ismer­nie, hogy ha az új jelenségekkel kapcsolatot kívánt teremteni,,,fo­gást” akart találni rajtuk, akkor elméleti és stiláris eszköztárát re­vízió alá kell vennie, fel kell újíta­nia - erről a magyar színházesztéták mintha keveset hallottak volna. titás-történet, a mese igazi mozgatója másodlagossá vált ebben a filmben. Az Állami Báb­színház ,János vitéz’­előadásában pedig egy pulikutya volt a gyermekeket, a gyermeki né­zőpontot szimbolizáló figura, mivel az alkotók nem bíztak Petőfi hőseinek időszerűségé­ben. A dramatizáló műtéti beavatkozásokat mindenki elfogadta, hiszen igazi történetet, igazi színházat majd csak felnőtt korban gondoltak elfogadhatónak a gyerekek számára. A rendszerváltáskor a magyar politikusok logikus döntése volt a gyerekszínháznak - mint a sztálini korszak csökevényének - a megszüntetése. Ma már — szóban — sokan helytelenítik ezt a döntést, de annak idején a politikusok szakmai konszenzusra támasz­kodhattak az Arany János Színház bezárásakor. Jó volna ezt nem elfelejteni! Egy elitista színházesztétika nézőpontjából a gyerek­­színház mint önálló jelenség ma sem na­gyon védhető. Hogy a kilencvenes években a világban, különösen a vizuális művésze­tekben posztmodern folyamat zajlott le, a modernizmus elméletein szocializálódott művészettörténésznek fel kellett ismernie, hogy ha az új jelenségekkel kapcsolatot kí­vánt teremteni, „fogást” akart találni rajtuk, akkor elméleti és stiláris eszköztárát revízió alá kell vetnie, fel kell újítania - erről a ma­gyar színházesztéták mintha keveset hallot­tak volna. Színházi írásokban Magyarorszá­gon a posztmodern ma még az eklekticiz­mus, a zavarosság szinonimája, míg mások egy-egy megkésett modernista színházi tö­rekvésben vélik felfedezni a magyar poszt­modern színházi jelenségét, ezzel is teljes értetlenségükről és tájékozatlanságukról té­ve tanúbizonyságot. A bevett, régi elméletek és előítéletek sáncai mögül minden új jelen­ség érdektelennek, értelmetlennek tűnhet. A posztmodern fordulat összetevőiből leszűr­hető tanulságok felülírják és átértékelik a művészetről, a színházról való gondolkodás rendíthetetlennek tűnő elemeit. Anakronisz­tikussá vált a romantikus-transzcendens, társadalom felett álló művész-individuum mint létforma. Tarthatatlanná vált az elvont kvalitás esztétikája, megváltozott az auto­nóm művészet-fogalom, háttérbe szorult a csapásban-ellencsapásban gondolkodó avantgárd mentalitás, eltűnt a formakutatás és elsődlegességének heroizmusa, elmosód­tak az elitkultúra határai a tömegkultúra és a marginalizált művészetteremtő övezetek ha­tásaképpen, megrendült a nyugati-fehér-maszkulin kultúra dominanciája, megjelent a másság mint szerteágazó jelentéskategória, a migráció, az emigráció és a nomadizmus problémája, a globális-lokális viszonyok újraértékelődése. Mintha ez a felsorolás, ez a gondolkodásmód, a posztmodern segíthetne újradefiniálni a gyerekszínházat­­ a kabaréval, az operettel, a diák- és nemzetiségi színjátszással és más, ezekhez hasonlóan lenézett vagy félreértett színházi műfajokkal együtt. A kevesek színházértésében hívő kritikus számára a gyerekszínház mint jelenség nem megfogható, talán nem is létezik. Szerencsére - ha a mindennapi gyakorlat erre nem is cáfol rá, hiszen

Next