Iskolakultúra, 2004/1 (14. évfolyam, 1-7. szám)
2004 / 3. szám - KÖZÉLET - Novák János: Gyermekszínházak a nagyvilágban
A rendszerváltáskor a magyar politikusok logikus döntése volt a gyerekszínháznak - mint a sztálini korszak csökevényének - a megszüntetése. Ma már - szóban - sokan helytelenítik ezt a döntést, de annak idején a politikusok szakmai konszenzusra támaszkodhattak az Arany János Színház bezárásakor. Jó volna ezt nem elfelejteni! Egy elitista színházesztétika nézőpontjából a gyerekszínház mint önálló jelenség ma sem nagyon védhető. Hogy a kilencvenes években a világban, különösen a vizuális művészetekben posztmodern folyamat zajlott le, a modernizmus elméletein szocializálódott művészettörténésznek fel kellett ismernie, hogy ha az új jelenségekkel kapcsolatot kívánt teremteni,,,fogást” akart találni rajtuk, akkor elméleti és stiláris eszköztárát revízió alá kell vennie, fel kell újítania - erről a magyar színházesztéták mintha keveset hallottak volna. titás-történet, a mese igazi mozgatója másodlagossá vált ebben a filmben. Az Állami Bábszínház ,János vitéz’előadásában pedig egy pulikutya volt a gyermekeket, a gyermeki nézőpontot szimbolizáló figura, mivel az alkotók nem bíztak Petőfi hőseinek időszerűségében. A dramatizáló műtéti beavatkozásokat mindenki elfogadta, hiszen igazi történetet, igazi színházat majd csak felnőtt korban gondoltak elfogadhatónak a gyerekek számára. A rendszerváltáskor a magyar politikusok logikus döntése volt a gyerekszínháznak - mint a sztálini korszak csökevényének - a megszüntetése. Ma már — szóban — sokan helytelenítik ezt a döntést, de annak idején a politikusok szakmai konszenzusra támaszkodhattak az Arany János Színház bezárásakor. Jó volna ezt nem elfelejteni! Egy elitista színházesztétika nézőpontjából a gyerekszínház mint önálló jelenség ma sem nagyon védhető. Hogy a kilencvenes években a világban, különösen a vizuális művészetekben posztmodern folyamat zajlott le, a modernizmus elméletein szocializálódott művészettörténésznek fel kellett ismernie, hogy ha az új jelenségekkel kapcsolatot kívánt teremteni, „fogást” akart találni rajtuk, akkor elméleti és stiláris eszköztárát revízió alá kell vetnie, fel kell újítania - erről a magyar színházesztéták mintha keveset hallottak volna. Színházi írásokban Magyarországon a posztmodern ma még az eklekticizmus, a zavarosság szinonimája, míg mások egy-egy megkésett modernista színházi törekvésben vélik felfedezni a magyar posztmodern színházi jelenségét, ezzel is teljes értetlenségükről és tájékozatlanságukról téve tanúbizonyságot. A bevett, régi elméletek és előítéletek sáncai mögül minden új jelenség érdektelennek, értelmetlennek tűnhet. A posztmodern fordulat összetevőiből leszűrhető tanulságok felülírják és átértékelik a művészetről, a színházról való gondolkodás rendíthetetlennek tűnő elemeit. Anakronisztikussá vált a romantikus-transzcendens, társadalom felett álló művész-individuum mint létforma. Tarthatatlanná vált az elvont kvalitás esztétikája, megváltozott az autonóm művészet-fogalom, háttérbe szorult a csapásban-ellencsapásban gondolkodó avantgárd mentalitás, eltűnt a formakutatás és elsődlegességének heroizmusa, elmosódtak az elitkultúra határai a tömegkultúra és a marginalizált művészetteremtő övezetek hatásaképpen, megrendült a nyugati-fehér-maszkulin kultúra dominanciája, megjelent a másság mint szerteágazó jelentéskategória, a migráció, az emigráció és a nomadizmus problémája, a globális-lokális viszonyok újraértékelődése. Mintha ez a felsorolás, ez a gondolkodásmód, a posztmodern segíthetne újradefiniálni a gyerekszínházat a kabaréval, az operettel, a diák- és nemzetiségi színjátszással és más, ezekhez hasonlóan lenézett vagy félreértett színházi műfajokkal együtt. A kevesek színházértésében hívő kritikus számára a gyerekszínház mint jelenség nem megfogható, talán nem is létezik. Szerencsére - ha a mindennapi gyakorlat erre nem is cáfol rá, hiszen