Iskolakultúra, 2004/1 (14. évfolyam, 1-7. szám)

2004 / 6-7. szám - TANULMÁNY - Gintli Tibor: Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében

Gintli Tibor: Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében Jegyzet (!) Itt jegyezzük meg, hogy nem értünk egyet azzal a megközelítéssel, mely Kóborlót az elbeszélő alteregójá­­nak tekinti. (Vö. Kelemen, 2002. 87.) A problémára később még visszatérünk, most elegendő annyit megje­gyezni, hogy Kóborló ilyen egyértelmű azonosítását a Vak Bélával történő felcserélések eléggé valószínűtlen­né teszik, hacsak nem magát Vak Bélát is az elbeszélő alteregójának tekintjük. Egy ilyen értelmezői horizont­tal azonban interpretációnk nem tud azonosulni. (2) Itt most nem időzünk el a jellemzésnek tulajdonítható ironikus regiszternél, melyre a későbbiekben még visszatérünk. (3) Kóborló Vak Béla alakmásaként történő felfogása mellett több megfontolás is szól. A Vak vezet világtalant fejezetcím a vakság metaforáját Kóborlóra is kiterjeszti, ami a két figura azonosításának lehetőségét veti fel. Kóborló temetési beszédét a „testvérem és szerelmem” megszólítással indítja (99. o.), a vacsora során pedig Szerénka egyik szeretője Vak Bélát „kiváló szónokunk”ként említi (108. o.), visszautalva a temetőben elhang­zott gyászbeszédre. (4) „»Mintha én mondanám mindezt« - vélte magában a vakember, mert még nem vette észre, hogy szereti Jan­kát, azzal a hatalmas szerelemmel, amely mindig azokat a szavakat adja a szeretők szájára, amelyet kívánva hallunk.” (Krúdy, 1978. 146.) (5) A vakembert hasonló színben feltüntető szöveghelyet máshol is találunk. A Miből élünk? című fejezet ele­jén például a narrátori hang így ironizál a „nem evilági” szempontok által vezérelt két vándoron: „Ha nem is­mernénk őket, bízvást hihetnénk, hogy hittérítők igyekeznek Budapest felé, akik odáig egzotikus néptörzsek között keresték kenyerüket, ámde égi jelet láttak [...] és útra keltek. [...] Közelebbről ismervén a vándorlókat, gyanakodhatnánk, hogy valamely önös cél vezeti őket Budapest felé." (Krúdy, 1978. 77.) Irodalom Bori Imre (1976): Krúdy Gyula nagy évtizede. Uő: Fridolin és testvérei. Újvidék. 66-334. Czére Béla (1987): Krúdy Gyula. Budapest. 167. De Man, Paul (1994): A vakság retorikája. Helikon. 109-139. De Man, Paul (1996): A temporalitás retorikája. In: Az irodalom elméletei I. Szerk.: Thomka Beáta, Pécs. 5-60. De Man, Paul (2000): Esztétikai ideológia. Budapest. 42. Dérczy Péter (1987-88): Krúdy elfelejtett regénytöredéke. Lit. 31-42. Gadamer, Hans-Georg (1984): Igazság és módszer. Budapest. 73. Kelemen Zoltán (2002): A befejezhetetlen remekmű. In: „Lelkek a ponyván". Szerk.: Fried István. Szeged, 71-93. Krúdy Gyula (1978): Aranyidő. Regények, kisregények (Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban, Őszi versenyek, Ál-Petőfi, Hét Bagoly, Aranyidő). Szerk.: Barta András, Budapest, 106

Next