Iskolakultúra, 2004/1 (14. évfolyam, 1-7. szám)
2004 / 6-7. szám - TANULMÁNY - Gintli Tibor: Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében
Gintli Tibor: Metafora és önazonosság Krúdy regénytöredékében Jegyzet (!) Itt jegyezzük meg, hogy nem értünk egyet azzal a megközelítéssel, mely Kóborlót az elbeszélő alteregójának tekinti. (Vö. Kelemen, 2002. 87.) A problémára később még visszatérünk, most elegendő annyit megjegyezni, hogy Kóborló ilyen egyértelmű azonosítását a Vak Bélával történő felcserélések eléggé valószínűtlenné teszik, hacsak nem magát Vak Bélát is az elbeszélő alteregójának tekintjük. Egy ilyen értelmezői horizonttal azonban interpretációnk nem tud azonosulni. (2) Itt most nem időzünk el a jellemzésnek tulajdonítható ironikus regiszternél, melyre a későbbiekben még visszatérünk. (3) Kóborló Vak Béla alakmásaként történő felfogása mellett több megfontolás is szól. A Vak vezet világtalant fejezetcím a vakság metaforáját Kóborlóra is kiterjeszti, ami a két figura azonosításának lehetőségét veti fel. Kóborló temetési beszédét a „testvérem és szerelmem” megszólítással indítja (99. o.), a vacsora során pedig Szerénka egyik szeretője Vak Bélát „kiváló szónokunk”ként említi (108. o.), visszautalva a temetőben elhangzott gyászbeszédre. (4) „»Mintha én mondanám mindezt« - vélte magában a vakember, mert még nem vette észre, hogy szereti Jankát, azzal a hatalmas szerelemmel, amely mindig azokat a szavakat adja a szeretők szájára, amelyet kívánva hallunk.” (Krúdy, 1978. 146.) (5) A vakembert hasonló színben feltüntető szöveghelyet máshol is találunk. A Miből élünk? című fejezet elején például a narrátori hang így ironizál a „nem evilági” szempontok által vezérelt két vándoron: „Ha nem ismernénk őket, bízvást hihetnénk, hogy hittérítők igyekeznek Budapest felé, akik odáig egzotikus néptörzsek között keresték kenyerüket, ámde égi jelet láttak [...] és útra keltek. [...] Közelebbről ismervén a vándorlókat, gyanakodhatnánk, hogy valamely önös cél vezeti őket Budapest felé." (Krúdy, 1978. 77.) Irodalom Bori Imre (1976): Krúdy Gyula nagy évtizede. Uő: Fridolin és testvérei. Újvidék. 66-334. Czére Béla (1987): Krúdy Gyula. Budapest. 167. De Man, Paul (1994): A vakság retorikája. Helikon. 109-139. De Man, Paul (1996): A temporalitás retorikája. In: Az irodalom elméletei I. Szerk.: Thomka Beáta, Pécs. 5-60. De Man, Paul (2000): Esztétikai ideológia. Budapest. 42. Dérczy Péter (1987-88): Krúdy elfelejtett regénytöredéke. Lit. 31-42. Gadamer, Hans-Georg (1984): Igazság és módszer. Budapest. 73. Kelemen Zoltán (2002): A befejezhetetlen remekmű. In: „Lelkek a ponyván". Szerk.: Fried István. Szeged, 71-93. Krúdy Gyula (1978): Aranyidő. Regények, kisregények (Mit látott Vak Béla Szerelemben és Bánatban, Őszi versenyek, Ál-Petőfi, Hét Bagoly, Aranyidő). Szerk.: Barta András, Budapest, 106