Iskolakultúra, 2004/2 (14. évfolyam, 8-12. szám)
2004 / 10. szám - VITA - Balogh Tibor: Melyik labdán pattog a térfél?
A varázslót megsütik, ugye?! A vélemény formálódásának természetes magyarázata a szakemberré válás folyamata, valamint a társadalmi környezet alakulása. Ez utóbbi vonatkozásban, Szauder Erik kifogásolja, hogy Sz. Pallai a drámapedagógiai színészet virágzását a baloldali politikai hatalomhoz köti. Emlékeztet a jelenlegi állapotra, amelyben a kormány - munkáspárti lobogó alatt - konzervatív értékeket képvisel az oktatáspolitikában (vissza az alapokhoz, költséghatékonyság, eredménymérési szintek). Ellentétben a hozzászólóval nem azt olvastam ki a ,Mégiscsak színház?!’ című dolgozatból, hogy „az elmúlt ötven év vitáit békévé oldja az emlékezés”. Inkább, a pedagógiai színjátszást, mint történeti képződményt látom; egyrészt folyamatában, másrészt akképpen szakaszolva, amiként a tézisei a társadalmi elváráshoz haszonnal illeszthetőek. Amikor a dráma és a pedagógia szavainkat a görög eredeti jelentéshez vezetjük vissza, hajlamosak vagyunk arra is, hogy magát a drámapedagógiát hellenizáljuk. A Bolton-féle tanítási dráma klasszikus megnyilatkozása pedig az ősközösségi, vadászat előtti és/vagy utáni, barlangszínházi performance-okhoz köthető. A törzsfő (a kormány) kijelöli a pedagógiai célt (zsákmányszerzés), a varázsló (tanár) játéka a célt szolgáló nézőpontot és az ezt hordozó drámai szerkezetet (interaktív vadászati tréning). A rituális/narratív játékba belefonódik a „gyerekek játéka” (komplex, gyermek/felnőtt nevelés). A tanárnak az a feladata, hogy a szerkezet kialakításával mintegy „csomagolja be” a lehetséges tanulságot is a játékba, és biztosítson lehetőséget az élmény feldolgozására, akár játék után, akár beépítve a drámai folyamatba. A folyamat tehát a produktum érdekében zajlik. A jelentés megértésének szintje személyes, egyetemes és analógiás. Személyes, amennyiben a táplálékról van szó; egyetemes, amennyiben a táplálkozásnak faj fenntartási indítéka van; analógiás, mert a barlangrajz az elődök vitézségére utal. Mindezekhez társul - a varázsló kockázatának ismerete révén - a szolidaritás: nemcsak a húsért, hanem azért is tanulják a vadászatot, hogy a varázslót ne süssék meg. „Az irodalom lenini pártossága” A varázslói kockázat ösztöne kiveszett korunk szakemberéből. Nem igazán érzékeli, hogy a semmi kákáján meglelt csomót nem minden törzsfő tekinti zsákmánynak. Meddő kaland azon vitázni, mit értünk módszeren vagy metodikán és technikán, kinek milyen szavakból tevődik össze a színházfogalma. Iskolámban, az egykori Kossuth Lajos Tudományegyetemen, X-né asszony két évtized keresztül értekezett esztétika-előadásain az irodalom lenini pártosságáról. A rendszerváltozás hajnalán merte megsúgni neki valaki: a korabeli orosz szóhasználatban a Tityeratura’ kifejezés a brosúra-irodalmat jelentette, s a pártfegyelmet Lenin az agitációs munkára vonatkoztatta, nem a szépirodalomra. Hasonlóképpen járunk ma az angol szakkifejezések fordításával. Figyelmen kívül hagyjuk a nyelvek szerkezeti különbözését (agglutináló/flektáló), illetve a nyelvhasználók tudományos előmenetelét. Olyan emberekről feltételezünk mikrofilológusi vértezetet, akik híján lehetnek a széles körű alapműveltségnek, mert esetleg gyakorló színészként/pedagógusként pergették le napjaik javát. A születőfélben lévő tudományok, egyébként sem találják meg azonnal autentikus terminológiájukat. (Elég csak a Freud műveinek olvasásához nélkülözhetetlen Freud-szótárakra gondolnunk.) Az lenne kívánatos, hogy a magyar kutatók és a gyakorlati szakemberek vegyenek purista irányt. A jelenségek leírásához használják bátran a magas tartalmi értékű magyar szavakat. A mód/módszer, technika dilemmát minden tükörfordítgatás helyett tökéletesen megoldja a fortély szavunk, az empátiáét a tapintat vagy a - leggyakrabban helytelenül használt - depreszszióra három jelentésváltozat adja magát: húskomor, húskomoly, mélabús. A hiperventilláció: roham, az interakció: befonódás stb. 113