Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 2. szám

SZÍNHÁZ ÉS JÓLLÉT Kezdődik a filmgyártás - teszi hozzá K. I.: nem tudom, hogy mi a valóság, „és mi az, amit én reagálok túl amiatt, hogy már van egy olyan ideg- vagy lelkiállapotom, amivel hozzáállok a dolgokhoz. Amiben a gyufa sercegése is bom­baként hat”. Előtte viszont ott a hiperaktivitás, jelzi az egyik dramaturg: (d.) „hogyha nem megy, akkor még jobban megtolom, még többet, hogy valahogy lendítsem túl magam”. Sz. E. kérdésére válaszolva egy pályakezdő színész, aki első évadát tölti egy kőszínháznál­­ és felismerte, hogy amióta alkalmazták, ő maga is többet panaszkodik, mint korábban, az egyetemen - így fogalmazza meg a közelmúltban szerzett tapasztalatait: (sz.) „Az idősebb színé­szeknél eljön az a pont, amikor azt mondják: mindegy. (...) Onnantól kezdődik az öltözőkben a cinizmus, a pesszimizmus. Azt hiszem, ez a legveszélyesebb része.” Azt mondja, látja a munka­társain: sokszor megúszásra játszanak; gyakran a „legyünk túl rajta” állapota jellemzi a próbákat - mindezeket ő a kiégés jeleként értelmezi. Végül aztán a résztvevők megegyeznek abban, hogy belülről mégiscsak nehéz felismerni ezeket a tüneteket­­ leginkább a színházi alkotómunka vélt vagy valós sajátosságai miatt. (sz.) „A színházcsinálás gyakran jár bizonyos frusztrációkkal, amiknek a megélése nagyon hasonló a kiégésnek a jeleivel, de még nem feltétlenül azok. És emiatt, azt hiszem, könnyen tudjuk úgy kezelni ezeket, hogy ezek csak a velejárói a színházcsinálásnak.” Ugyanezt a jelenséget (azaz a színházcsinálás fent említett sajátosságát) az egyik dramaturg is megfogalmazza: (..) „Egy próbafolyamatban mindenkinek vannak mélypontjai. Akkor azt hogy döntöd el? (...) Benne van a munkamódszerben vagy a folyamatban, hogy szarul kell lenni, mert másképp nem tudunk dolgozni. Mélyre megyünk. S ez természetesnek tűnik.” Most Sz. E. a következőképpen összegzi a kiégés jeleit: „először agitálok, azaz minden­be belekezdek, és új dolgokba kapaszkodók. Csakhogy a kapaszkodást tanácstalanság kö­veti. Jó, bevállaltam ezt is, azt is, de hogyan tovább? Van ehhez nekem elég erőm? Elta­­nácstalanodom tehát: már nem vagyok biz­tos abban, hogy vállalni tudom a munkámért a felelősséget. Ekkor már nincs meg bennem az a lelkesedés, mint korábban. Viszont, hogy mégis haladjak, kiépítek magamnak egyfajta rutint. Átváltok automata pilótára. Vagyis jól bevált rutinnal, kevés felelősséggel elvégzem azt, amit kérnek tőlem. Amibe belenyomnak, így azonban, ha már csak a rutin működtet, egyre rosszabb lesz a hangulatom. Eluralkodik rajtam egyfajta krónikus fáradtság. Alig várom, hogy kilépjek a munkahelyről, és hazamenjek. Viszont otthon sem tudok kikapcsolni, fejben tovább dolgozom.”

Next