Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 2. szám

KRITIKA megrontott és öngyilkosságba kergetett Khrüszipposzról, Láiosz egykori vendéglátójának fiáról, ám a zavaróan illusztratív némajátékkal kísért beszámoló erről az „ősbűnről” (mely a mitológiai hagyomány szerint átkot hozott a Labdakidákra) nem sokat tesz hozzá motivációk tekintetében az leké által következetesen elvarázstalanított és gazdaságosan összefűzött cselekményhez. Az pedig, hogy az egyébként minden szerepet stabilan külön emberre osztó színrevitelben a koráb­ban Th­észiászként prófétáló színész tűnik fel egyszeriben a múltbeli Lárosz szerepében, aligha­nem összezavarni alkalmas leginkább a hagyományos szereposztás-konvencióba kényelmese­dett nézőt. A kizökkentés önmagában nem lenne tán ördögtől való, ha szándékoltan elidegenítő vagy (értelmezés)mozgósító gesztusról volna szó, ám a jelenet inkább a hátteret betöltő vetítő­­vásznon megelevenedő és a színpad mélyén, élő szereplőkkel előadott illusztratív extrák sorába illeszkedik, melyekkel a szövegértés mellé kínál vizuális mankót a színpadtechnikai adottságokat maximálisan kihasználni igyekvő előadás. A néző teljes körű kiszolgálásban részesül: egyik pilla­natban elmerülhet a fénnyel komponált „analóg” színpadképek letisztult szépségében, a követ­kezőben pedig zsöllyefételében hátradőlve élvezheti a kizökkentő átállás nélkül teljes hangerőre kapcsoló koncert illúzióját, illetve azon sem kell sokat törnie a fejét, mi zajlott vajon Lárosz titkosí­tott kiruccanásain, vagy hogyan csüngött a kötélen az öngyilkos fiú, és végül milyen koreografi­­kus eleganciával lőtte halántékon magát a dráma derekán előrelátóan a fürdőszobaszekrénybe készített csehovi testőrpisztollyal a vérfertőzésre ráeszmélő Jokaszté. Ráadásul színházfogyasz­tónk mindezt két különböző szereposztásban is végignézheti, ha elsőre valahol elvesztette volna a fonalat, vagy egyszerűen kedve támad a körmönfont adaptációban rejlő ezernyi elménc kétér­telműséget és intertextuális utalást egy újabb színházjegy áráért tovább fejtegetni, annak félillúzi­ójába ringatva magát, hogy két különböző előadást lát. Hisz bizonyos értelemben kettőt is lát, kettőt az egyben. Az egyik legizgalmasabb szemfényvesztése talán épp ez §erban O/'d/puszának: Tőtszegi Zsuzsa, Gedő Zsolt, Buzási András, Bodolai Balázs. Fotó: Biró István

Next