Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 1. szám

68 TANULMÁNY/ESSZÉ akkor kerülhetett asztalfőre, amikor úgy érezte, elérkezett az ő pillanata, ajándékba tudja adni nekünk a versét” - meséli Salat. Három. A gyergyószentmiklósi születésű Béres László 1991-ben érkezett Kolozsvárra szo­ciológiát tanulni, és akárcsak korábban Temesváron a Thália Stúdió színjátszó csoportnak, Ko­lozsváron is egy évig tagja volt a Salat Lehel vezette Maszkuráknak. Béres László emlékei szerint Salat Lehel befejezte a Maszkurák tevékenységét: „Mind követeltem, hogy működtesse tovább. Mondta, hogy: hát figyelj, akkor vezesd te! De gyakorlatilag ez azzal járt, hogy mindenki, aki Salát csoportjába járt, szétszéledt.” Ez alól kivételt képezett Kása Ferenc, aki egy ideig Béres László csoportjának is tagja volt. A névrövidülésre Béres ekképpen emlékszik: „Tettem fel hirdetéseket körbe a diákbentlakások környékére, kézzel rájuk írva, hogy Maszkura. Nem szándékosan, ha­nem inkább tudatlanságból, de én Maszkurára emlékeztem, és onnantól kezdve lett ez a csapat neve: Maszkura. Én így emlékeztem. Nem volt szándékos..." Béres László tehát 1991 őszétől in­dította újra a csoportot, felvételit rendezett, és vezetésének öt éve alatt öt előadás született, ame­lyek címei és műfaji sokszínűsége is jelzi, hogy új kifejezésmódokat és tartalmakat kereső, a díjak tükrében pedig egy egyre inkább professzionálisabb szintet elérő közösség működött a 90-es évek első felében, amely időszakra országos szinten is jellemző volt a felszabadult energiákban tobzódó kulturális pezsgés. Béres a társulatot első körben pszichodráma-gyakorlatokkal, be­szédtechnikával, ritmusjátékokkal igyekezett összekovácsolni: „20 évesként vezettem a csopor­tot, de voltak 27 évesek is, különböző szakokról, és olyan is volt, hogy 20-25-ön is voltunk. Aztán körülbelül egy év leforgása után kialakult egy 10-12 fős mag, s akkor megszületett a gondolat, hogy ne csak próbáljunk, hanem készítsünk valami előadást.” Eleinte Bérest a nézővel való kapcsolattartás foglalkoztatta: „az volt az alapelvem, hogy a né­zőt nagyon erős ingerekkel kell bombázni, és úgy döntöttem, hogy a legkönnyebb és legegysze­rűbb negatív ingerekkel bombázni”, mondja. Az 1992-ben bemutatott kísérletes happening első­sorban a nézők türelmét tette próbára azzal, hogy 30-40 percet várakoztatták. A türelempróbán átesetteket újabb „megpróbáltatások” érték: belökdösték őket egy üres terembe, és különböző szituációkkal környékezték meg, andalító zenére cigarettával kínálták, majd a cigaretta elpukkant a néző szájában, „vagy volt, hogy tüntetéseket szimuláltunk, s akkor elkezdtek kiabálni, hogy éljen Redford, aki felfedezte a termeszhangyák elleni spray-t. A másik oldal pedig azt kiabálta, hogy éljen Wattson, aki felfedezte a nem tudom, mit, és akkor, ahogy rohantak körbe a játszók, húzták-vitték magukkal a nézőket is, és egy adott ponton a két csoport egymással szembekerült. Ez egy kicsit ilyen félszociológiai akármi, mint amikor nem tudod miért, csak belesodródsz egy tüntetésbe, de az nagyon vehemenssé tesz. S akkor ott üvöltöztek, hogy éljen Redford, éljen Wattson, teljesen mindegy volt, hogy kicsodák ők, s akkor összecsapott egymással a két csa­pat, egyszer-kétszer, s harmadszorra volt arra gondunk, hogy a játszók háttérbe vonuljanak, és a nézők egymást támadják. Olyan előadásunk is volt, ahol egy párocska, akik együtt jöttek be szerelmesen andalogva, mivel bedobáskor már szétrángatódtak, egymással szembeütköztek. Aztán nyilván megállt a történet, és akkor rádöbbentek, hogy nem is tudni miért, de épp egymás­nak estek”, mondja Béres. Az előadást több mint tízszer játszották Kolozsváron, és a Concordia Fesztiválra is elvitték, ahol a zsűritagokat sem kímélték. A ’92/93-as évadban bemutatott Próba c. mozgásszínházi előadás a Kísérlet ellenkezője kívánt lenni, amelyben pozitív érzelmekkel bombázták a nézőket: olyan helyzeteket igyekeztek teremteni, hogy a nézőknek legyen kedvük belépni azokba. Mindeközben a romániai magyar amatőr mozgalom is fokozatosan megerősödött. Az 1991-ben Sepsiszentgyörgyön megalakult Jádzó Társaság alapító tagjai között volt az egykori kolozsvári diákszínjátszó Márkos Ervin unitárius lelkész is, aki közben Fogarasra kerülve az ottani magyar műkedvelő színjátszást is felfuttatta. A Jádió szervezte kétévente a Concordia Fesztivá­lokat, de emellett tanfolyamokat is szerveztek amatőr rendezőknek: Erdélyben Fortyogófürdőn

Next