Játéktér, 2022 (11. évfolyam, 1-4. szám)

2022 / 2. szám

KRITIKA figyelemfelkeltést. Egy betétjelenetben, amely az előadás során még ismétlődik, az ájtatos arcot vágó Tartuffe és a vezénylő mozdulatokkal intő Lőrinc (Borsos Tamás) gyűrűjében Orgont (Kozma Attila) láthatjuk. Utóbbi imaszékén egyszerre ül és térdepel, kezében gyűrött fehér lap, amin kive­títve követhetjük annak a dalnak a szövegét, amit ő torkaszakadtából, lelke­ igazából, de közben rettentően giccsesen énekel. A jelenet az előadás kezdőhangja, többszöri ismétlésében pedig szervezőegységgé is válik, mely kisebb eltéréseivel együtt is hasonlóan szól. Ez a tömjénfüstös giccsjelleg ismétlődik egyes kellékekben is, például a hamis arany keresztben, ami a mellénytől a földig végigvándorol a színpadon vagy a sötétben is világító műanyag Mária-szoborban, illet­ve a hozzá illő műanyagkeresztben. Emellett a túlzást a játék is segíti, hiszen önmagában egy sárgarépa vagy egy darab kifli se nem vicces, se nem tekinthető fallikus szimbólumnak, csak akkor kapnak egy kis alpári humor­ zamatot, ha a szereplők ezeket épp játékba hozzák. A széles mimikával megfogott Tartuffe, aki a színpadi eszközökkel való kapcsolatában is elrajzolt (öltöze­téről a biztonság kedvéért két kereszt is lóg, viszont ezek sem tudják megállítani, hogy viselőjéről folyton le ne vándoroljon az öv), mégis olyan természetes módon járkál az idegen családban, akik közé parazita-mód költözött, mintha kifosztásukkal szent kötelességét teljesítené. A környezet hasonló ösztönösséggel reagál: a ház ura, Orgon és a teljes családot rikácsolva szidó Pernelle asszony (Fülöp Zoltán) úgy nyeli le Tartuffe hazugságát szőröstül-bőröstül, mintha az ostya volna­­ a család többi tagja látja, hogy az valójában béka, beleértve a zűrzavar közepébe keveredő, de csak önmagukkal foglalkozó szerelmespárt is. Bár rendre megpróbálják, egymást meggyőzni az érveikkel képtelenek, mert vélekedésük nem az észre, hanem az ösztönre alapszik. Balázs-Bécsi Eszter, Jakab Tamás. Fotó: Adriana Grand

Next