Jel-Kép, 1981 (2. szám)

"Az emberek személyiség után kiáltanak" - Beszélgetés Pozsgay Imre művelődési miniszterrel

BESZÉLGETÉS POZSGAY IMRÉVEL függetlenül attól, hogy éppen van-e fontos mondanivalója, vagy hogy személyes adott­ságai alkalmassá teszik-e a közszereplésre. Örülhetünk neki, hogy olyan helyzet ala­kult ki, amelyben az emberek személyiség után kiáltanak, de sajnos a mi közvélemé­nyünk sokszor csak jól adagolt funkciókkal találkozik: a közhivatalnok személyisége helyett a beosztása nyilatkozik meg. — Mi az akadálya annak, hogy például a művelődési miniszter „helyett" Pozsgay Imre nyilatkozzon? Nálunk sem szabadna a felelős politikai beosztásban levő személyiségeknek min­dig, minden körülmények között csupán kiforrott és sokoldalú egyeztetésekkel hite­lesített véleményekkel megjelenniük, mert mindaddig, amíg ez a gyakorlat, addig az imént hiányolt és rátermett személyiségek továbbra is „láthatatlanok" maradnak. Társadalmunknak joga van arra, hogy tudja, milyen úton születnek és milyen meg­fontolások nyomán alakulnak ki a különböző döntések. Sőt, még az sem lenne baj, ha időnként a viták is a szemünk előtt zajlanának le a leglényegesebb kérdésekről. Ez a részvételnek szerény, de mindenki számára fontos és hiányzó formáját teremt­hetné meg. — Miért nem tudjuk­­politikai céljaink terjesztésére nagyobb hozzáértéssel használni a tömegkommunikációs eszközöket? Valamikor az egység önmagában is erőt és biztonságot adott. Ezért minden csak akkor tűnt erősnek és biztonságosnak, ha az egység nyilvánvaló volt. A kirívó, az el­térő, a szokatlan viszont egyenesen eretnekségnek vagy botránynak számított. Meg­győződésem, hogy nálunk kevesebb érdek szól amellett, hogy rejtőzködjünk, hogy ne nyíltan beszéljünk ügyeinkről, problémáinkról, mégis kialakult a gyakorlat, amely­ben ez a rejtőzködés a kifizetődő, pedig sokan tudják, hogy ennek a következményei hová vezetnek! — Ön­ szerint miért tartózkodunk attól, hogy feltárjuk a politikai konfliktusok mozgatórugóit? Ennek okait hatalmunk megszilárdításának történelmi körülményeinél kell keresni, lényege bizonyos túlbiztosítás a politikai funkciót viselők számára, vagyis olyan védettség megteremtése, amelyben tudásukról, képességeikről, a feladatra való alkal­masságukról nem kell napról napra a közvélemény előtt vizsgázniuk. Volt egy olyan korszak, amikor ezt nem is bírtuk volna ki, de ez elmúlt, viszont megmaradt a túl­biztosítás. Olyannyira, hogy néhány kivételtől eltekintve, ma is ez a gyakorlat, pedig már semmi szükség nincs rá, hiszen nem a rendszer látná kárát az alkalmatlanság kiderülésének; legfeljebb megtudná a nép, hogy akad a közéletben olyan is, aki nem alkalmas feladata betöltésére, ugyanakkor jól érzékelhetné a nyilvánosság, hogy egyre többen vannak — sőt, ők vannak többen,­­ akik alkalmasak, ezért társadal­milag mindenképpen politikai haszonnal járna, ha ez a gyakorlat érvényesülne. — Úgy érzi, hogy a nyilvánosság előtti szereplés valami­féle mérése a politikusok rátermettségének is? Szerintem hozzátartozik a rátermettséghez, hiszen ha a politikus hatni akar, akkor ez a hatás nem ered másból, minthogy képes-e átlátni a különböző érdekek szerint tevékenykedő emberek törekvéseit és ezekből képes a rábízott munkaterületen az

Next