Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-10-15 / 20. szám
sen elkülönülnek. Dícsérően kiell még megemlékeznünk a regény stílusáról, melynek simasága azonban sohasem válik hideg előkelősködésé, mert mindig átizzítja a szív együttérző melegsége. K. Gy. Márai Sándor: Mágia. (Révai.) Éppen húsz éve annak, hogy Kassán egy szerény verseskötet hagyta el a sajtót. „Emberi hang“ volt a címe; Márai Sándor írta. Ez a kötet volt első jelentkezése, írói pályájának húszéves fordulója semmiesetre sem ünnepi alkalom. Semmi sem állna távolabb e két évtized alkotásától s a mögötte álló írótól, mint a hívatlan harangkongatás és a patetikus emlékezés. Márai pályája delelőjén áll. Az írót művével nem ünnepelni, hanem szembesíteni illik. Erre bővebb s jobb alkalom kínálkozik. Az oly bravúrosan lezárt műfajú írások után, mint amilyen a „Vendégjáték Bolzanóban“ és a „Szindbád hazamegy“, most munkásságának egy szélesebb skáláját tette közzé. A Mágia c. kötet harmincöt novellája Márai tágabb írói világáról nyújt képet. Az író hű maradt világához, a polgárosultság rezignált perceihez, a félhangon kimondott, messzetekintő mondatokhoz s az újságíró mértéktartó vizsgálódásához. Történetei azokban a pillanatokban lobbannak fel, amikor a polgárosultság félreérthetetlenül és javíthatatlanul az emberi törékenység egy nemével azonosul. Ezek a pillanatok a polgári lét közjátékai. Márai e polgári közjátékok leghívebb számontartója, az önmagára eszmélő polgár írója. Ott kezdődnek történetei, ahol csődöt mond a „mesterség“ a „szakma“ biztonsága, ahol politikai, hivatali vagy művészi dicsőségen itl is hiányzik valami s ahol korunk emberére a gőzfűtés, a rádió, a menetrendszerű repülőjárat vagy a nagyvilági tengeri fürdő kényelmein túl is üresség tátong. „Az élet betört a szakmába“ — mondja egyik pompás novellájának hőse s e „betörés“ az embert egy megfejthetetlen hiányra eszmélteti. Ezt a hiányt Márai a „valami“, a meghatározhatatlanság jelenlétével érzékelteti. Nem egy bírálója rámutatott már arra, hogy milyen gyakran fordul elő írásaiban a „valami“. Ez a gyakoriság bizonyára nemcsak szeszély. „Valami történt itt, amit nem értett“ — írja a waterloi síkon tartózkodó Napóleonról. És — egy másik novellájában — Danton lefejeztetése előtt csak azért akar beszélni Desmoulins-nel, mert „szeretett volna megkérdezni tőle valamit“, nem többet és nem is kevesebbet, minthogy mi az élet rejtélye — néhány méterrel a guillotine előtt. Mi ez a „valami, azait nem lehet vállvonással elintézni, amivel szembe kell nézni?“ Ő válaszol egy másik novellájában — Lerma grófjával, aki a haldokló Fülöpnek ezeket mondja: „Valami van, ami megmarad, múló világok fölött: a lélek.“ Biedermeier rezignáció és nagyszerű puritán stílus között a „valami“ hiányérzetéből fakadó feszültség, a magára eszmélő polgár emberibb lelke néz ránk Márai most megjelent harmincöt novellájából. Vincze László Szabédi László: Veér Anna alszik. (Bolyai Akadémia kiadása.) A címet adó kis regényt s hét rövidebb elbeszélést tartaltalmaz ez a kis kötet. Az első fantasztikumba vesző szimbolikus regény lenne, de a realitások kissé kusza szövedékeiből nem csillog elő kellő határozottsággal a szimbolikus mondanivaló; inkább egyes részleteiben, mintsem egészében jó. A novellák javarésze önmagában véve kész, kiforrott, művészi alkotás, de egymásmellettiségükből még nem bontakozik ki egy határozott körvonalú írói arcél. Szabédi jelen műveiben több úton indul el, a realitás, a lelki mélység, a szimbólum, a történelmi múlt s a fantasztikum útjain s mi úgy látjuk, hogy az utóbbi három az ő számára zsákutcát jelent. Annál sikerültebbek azok a novellái (Jánoska jelenései, Kalliopé, A keserves, Kamill vagy a javuló jóság), amelyeknek eseményes magja a való élet talaján mozog, finom lélekábrázolása pedig behatol az ösztönvilág legalsó rétegéig. Egy-két helyütt megcsillan tiszta fénnyel a legritkább s legértékesebb írói tulajdon is: a humor. Szabédi Lászlótól még sokat várhatunk, ha megtalálja saját legigazabb énjét és minden bizonnyal megtalálja, mert hiszen — mint éppen az ismertetett kötet több úton való elindulása is igazolja — becsületes komolysággal keresi. K. Gy. 12 „Dominus est" — ő az Úr! Ki érezte ezt át Krisztusnál mélységesebben? A Krisztus-arc imában formálódott, mikor a hegyeken imádkozott; a tengervégtelenségben fürdött s tekintete elmerült a csillagos égbe. Ez arcon az örökkévalóság méltósága ül, mely az imádást inspirálja. Krisztus lelke tudta imádni az Istent, azt a hatalmat, mely mindent megtör, azt a föltartózhatatlan hatalmat, mely szirteket váj csöppekkel, sziklákat repeszt apró régékekkel, a tengerekbe szállítja a hegyeket iszap alakjában s a szárazföldeket tengermedencékké zsugorítja össze. Krisztus lelke imádta az Istent, azt az ünnepelő, vasárnapi hatalmat, mely zajtalanul dolgozik, mely oly csendes, mint a puszta, oly kísérteties, mint a kripta, oly mozdulatlan, mint a tengercsúcsok csendje, s mégis megőröl mindent. Babylont posványba süllyeszti, Ninivét homokkal borítja, a Fáraókat múmiává sorvasztja; a palotákból romhalmazt, a vasból rozsdaport, a bíborpalástból rongyot, a gránitból sarat csinál. S nem erőlködik, hanem játszik és mosolyog. De mosolya ránk nézve rémületes s mi ösztönszerűen leborulunk imádni az Istent. Halljuk a próféta szavát, ki állhat neki ellent. Ó, Krisztus-arc! Rólad olvassuk le az intelmet legszívhezszólóbban. Az emberiség ugyan részint ösztönszerűen, részint a régi hagyományok alapján mindig az isteni akaratban kereste fel az élet érthetőségét, ha néhol rémületes tévedésbe esett is. A történet legcsodásabb helyei, a Nílus partjai, a Vörös-tenger vigasztalan vidéke, az esti alkonyatban égő Sinai, Pharan romjai, a puszta, Lybia és Mezopotámia alföldjei, az emberi szív vágyainak és küzdelmeinek ez ezredéves színterei, mind az imádás és a föltétlen hódolat szükségét hirdetik. A beduin a puszták homokjában ügetve, merengő szemmel nézi a Vörös-tenger partvidékét, hol Mózes, az Isten népének vezére, az éj s a halál rémeitől körülvéve imádkozott, míg a tenger megnyílt s a kétmillió lelket számláló nép átvonult. A pusztaság szélén, fönt északon pedig kimagaslik a Hór hegye, hol a haldokló Mózes kékedő ajkakkal végzi végső imáját. „Dominus est“, ő hív, ő inspirál, ő tör össze prófétákat és senkire sem szorul. A testvérnépek is mind az Isten akaratában keresik a lét okát s a hódolatban az ember feltétlen kötelességét. Sidon és Tirusz elviszi e hitet Carthagóba és Sevillába, s a Tigris és Eufrát meg van szentelve a pátriárkák nagy és gyakorlati istenszolgálatától. Ha az arabs a Mádián pusztáiról nem is megy föl Jeruzsálembe imádkozni, de elmegy Mekkába a Kába szent kövéhez; ha a perzsa nyakasság nem hódol az igaz Isten oltárai előtt s tűzben keresi az élet s az erő szellemét, téves formát ad egy igaz gondolatnak. Az indus mélyen vallásos szelleme pagodákat épít, koldusosnak tartja az életet, mely pompában telik el s megírigyli a mosdatlan kolduló boncokat, kik Buddha fogának szentelt környezetében böjtölnek és vezekelnek. A művelt Európában pedig a szent kereszténység építi fel dómjait, kőből faragott erdőkbe viszi híveit, aranyos hátterű, majd gyönge művészetű, majd remek alakítású képekkel, harangzúgással s orgonabúgással szól lelkéhez, s mikor Nagypénteken este a diszharmónium lágy akkordjaitól kísérve, fölhangzik a dómok ívei alatt a bánatos ének, Jeremiás imája; ki ne érezte volna, hogy az ima már nem a prófétáé, hanem az emberiségé, mely nem Jeruzsálem romjain, hanem a múlandóság, az enyészet árnyékában ül s hódolva engeszteli az Urat „Regem saeculorum immortalem“, az idők halhatatlan királyát, „Regem cui omnia vivant“, a királyt, kinek minden él és szolgál, kinek nem hal meg semmi. (Prohászka püspök elmélkedéseiből.) JELENKOR Társadalmi, politikai és kulturális lap Megjelenik minden hónap 1-én és 15-én. — Minden cikkért írója felel. Kéziratokat nem őrzünk meg és nem adunk vissza. — Szerkesztőség és kiadóhivatal: Budapest, VI., Andrássy út 28. III. 23. — Telefon: 114—478. — Postatakarékpénztári csekkszámla 11.870. — Szerkesztőségi és kiadóhivatali órák: minden d. e. 10—2. A szerkesztő fogad: kedden 12—2. — Előfizetési díj: egy évre 4 P, félévre 2 P, jogi személyeknek évi 40 P. Egyes szám ára 20 fillér. Felelős szerkesztő és kiadó: KATONA JENŐ. TEMPS PRÉSENT. Revue sociale, politique et culturelle. Directeur: EUOÉNE KATONA. Rédaction et Administration: Andrássy út 28. Budapest VI. Általános Nyomda és Grafikai Intézet Rt., Budapest, VI., Nagymező utca 3. Nyomdáért felelős: Dr. Uj István. JELENKOR