Jelenkor, 1941 (3. évfolyam, 1-24. szám)
1941-04-15 / 8. szám
JUSTH ZSIGMOND NAPLÓJA Halász Gábor gondozásában most jelentek meg a századvég egyik legérdekesebb magyar jelenségének, Justh Zsigmondnak naplójegyzetei. Irodalmunk a mostani viszonyok közepette meglehetősen szegény újdonságokban s meglepetésekben, így érthető, ha irodalmi közvéleményünk fokozott figyelemmel fordul a századvég e kissé ködbeveszett alakja felé, amint ez kilépvén feledéséből és előkelő tartózkodásából, új ízt, színt és élményt ígér. A sajtó alá rendezést végző Halász Gábor maga is gondoskodott az érdeklődés felkeltéséről, bevezető két tanulmányában — a párisi és a pesti Justh Zsigmondról — kifejti az európai dekadenciára, a túltelített polgári kultúrára, majd a századvégi magyar társaséletre vonatkozó szemléletét s mindezt abban a stílusban teszi, mely ugyan kiválóan jellemző az igen művelt esszéistája a maga sajátos fordulataival, nyelvi manírjaival, de mégis kevésbé magyarázza meg az olvasónak Justh egyéniségét és miliőjét. A tévedés, amibe úgy a bevezetést író kiadókommentátor, mint pedig a Justh Zsigmond egyéniségét, életművét magyarázók beleestek, már eleve ott van a bevezetés felfogásában. Justh Zsigmondot ugyanis „irodalmi“, sőt par excellence mai irodalmi szempontok szerint ítélik meg, holott e kérdésekben, úgy véljük, már eléggé ítélt az idő. „Esszéista“ felfogás helyett helyesebb lett volna egy pontos kor- és társadalomtörténeti analízis. Justh ma inkább korjelenség, mint irodalom. Ugyanebbe a tévedésbe estek azok is, akik Justh Zsigmondot egyes nyilatkozatai s írásai nyomán szeretnék megnyerni bizonyos mai „népies“, vagy „szociális“ áramlatok ősei, előfutárjai közé. Holott már egészen nyilvánvaló: Justh Zsigmond író szeretett volna lenni, de nem lehetett azzá és így például teljesen balul sikerült az új vezetés alá került nagy kiadó ötlete, mely a fiatalon elhúnyt író egyik ifjúkori munkáját kínálja felfedezésként, érdekes új csemege gyanánt. Azt is tudjuk, hogy Justh, aki igazán nem volt „író“, csak inkább valami határjelenség a „társaság“ és az „irodalom“ akkor még korántsem szembenálló két világa között, nem volt szociális reformátor sem, népies előfutár, próféta, ha észre is vette Magyarország és a magyar nép társadalmi bajait, a századvég kínos kérdéseit. Mindez azonban, mint a naplóból világosan ki is derül, nem éppen valami váratlan sugallatként, népi revelációként köszöntött Justh Zsigmondit, akit a népiesség érdekében egyáltalában nem sietett szakítani osztályával és félbehagyni társadalmi kedvteléseit és elfoglaltságait, hanem sokkal inkább a párisi élet hatása és a francia társadalom tiszta szemléletének eredménye volt. Mert e korban is sokan jártak magyarok s elsősorban a jobb körökből való magyarok Franciaországba, de kevesen járták Párist világosabb szemmel, több és finomabb érzéklettel, mint Justh Zsigmond. Világosan és következetesen észreveszi társasági szórakozásai között, hogy milyen hátra vagyunk, hogy irodalmi és társasági szellemünk milyen elmaradott. A francia társaságban élvén és éldelvén a századvég dekadens és túlfinomult párisi közszellemét, nagy színésznőkkel és kevésbé nagy írókkal, költőkkel találkozván, nem mulasztja el megjegyezni, hogy a régi királyi francia arisztokrácia mennyire vértelen, hanyatló, hogy a bonapartista társaság milyen hangos és neveletlen, hogy a francia burzsoá mennyire életerős, egészséges, habzsoló, vállalkozó és a francia paraszt mennyire természetes. S itt mindjárt említsük meg azt: vájjon Justh Zsigmond népiessége, népi lelkiismerete, az itthoni viszonyokat nehezen bíró finom érzéke, az itthoni bizonytalanságot érző ösztöne nem épp a külföldi viszonyok és a hazai helyzet összehasonlításából született? Dekadens volt, igaz, de szabadabb lehelettel az ő korában, a Pekár Gyulák párisi fiatalságának korában, kevesen szívták magukba Európa lehelletét. Érezte az európai társadalom erejét és életteljességét. Nincsen benne nyoma sem annak a „népies“ parasztromantikának, mely ősévé szeretné őt megtenni. Szemlélete ezekben a kérdésekben a dekadens és társadalmi felszín alatt egészséges és természetes. Szinte egy-egy pillanatra azt érezzük, hogy ez a népiessége és egészséges, realista társadalomlátása valamilyen rokonságban van — természetesen nem a Zoláéval! — a Maupassant-féle parasztszemlélettel. (S itt említsük meg azt is: egyszer várjon nem volna-e itt az ideje, hogy megvizsgáljuk, a századforduló után nálunk fellépett népiesség, realizmus, naturalizmus a maga parasztszemléletében milyen és mekkora kapcsolatban van a zalai látás mellett a maupassanti realisztikus-novellisztikus szemlélettel?) Egyáltalában, az egész napló a maga párisi dekadenciájával, a századvégi polgári elfinomultság és a burzsoá- és parasztszemlélet ellentéteivel magától felidézi az olvasóban a felismerést: Justh Zsigmond nem elsődleges „irodalmi“ jelenség, de annál többet mond a társadalmi történet vizsgálóinak; értékelése tehát társadalomtudományi s nem irodalmi-esztétikai kell hogy legyen. Hangsúlyozottan idéztük Justh Zsigmond társadalomtörténeti jelentőségét. Nemrég érdekes vita zajlott irodalmi köreinkben, melynek során az egyik bíráló kissé mai szemlélettel és fölényeskedéssel kifogásolja Justh Zsigmond társadalmi magatartását, társasági és irodalmi sznobizmusát, némelykori cigányozásait, legalább is olyan fölénnyel, mintha bizony Justh Zsigmond birtokában kellett hogy legyen az Ady—Bartók —Kodály—Móricz-féle népies és például cigányellenes felfogásnak. Ugyanekkor mások igen helyesen megvédték Justh Zsigmond emberi becsületét, ízlését, magatartását. Nem volt nagy író, az bizonyos. De egyike volt a századvég legműveltebb és legeurópaibb úriembereinek. .Maga is bizonyos tartózkodással, sőtándorral fordul el cigányozó, léha, dzsentriskedő korától és kortársaitól. Nem véletlen, hogy a gazdag középnemesség e ritka műveltségű fia az arisztokrácia, vagy az írók körében érezte a legjobban magát. Innét van külföldieskedése és sznobizmusa is; messzi nosztalgiák, betelhetetlen vágyak hajtják Európa élére. Utolsó tünete annak a közszellemnek, mikor az irodalom, a műveltség, társasági ügy volt és a társaság viszont a „nemzetet“ jelentette; a társaság és az irodalom egyeztetése iránti buzgó törekvéseiben még ott él valami az 1840-es évek lelkes hangulatából, hazafias szelleméből. Azóta persze társaság és műveltség, rang és irodalom elváltak egymástól. Az irodalom a nemzet, a társadalom fejlődésének, irányának legérzékenyebb szeizmográfja. Justh Zsigmond hasztalanul iparkodik a „társasági nívón“ tartani ennek a műszernek csalhatatlan remegését; az irodalom, mely a jövendő és a felemelkedő osztályok felé tapogatózik, már elválik a társaságtól, nem érzi benne jól magát. Annál inkább igyekszik, hogy megrögzítse a felemelkedő új rétegek tendenciáit. Maga Justh is érzi ezt; meglátja a francia burzsoázia s az irodalom kapcsolatát s idehaza ő maga is a parasztság felé tapogatózik; ahogy egyébként emberi portréiban, melyeket a magas társaságról rajzol, szüntelenül ott vannak a paraszti hasonlatok, az egyes arisztokrata típusoknak a magyar paraszti embertípusokkal való jelölései, ami nyilvánvalóan teljességgel szokatlan ebben a korban. Nyilvánvaló, hogy amint kiváló érzéke volt az európai szellem, a párisi művészvilág, a divatos társaság, az irodalom érzékelésére, ugyanúgy megérezte a közeli jövendő emberi mélységeit, feladatait. Semmiképpen se foglalható le egyik, vagy másik irány részére. De sohasem is lett volna egyirányú apostol, népboldogító, összetett ember volt s ma, mikor összetett emberekben egyre nagyobb a hiány, bírálói értetlenül és egyoldalúan, maguk viszont a ma divatos sznobizmusok alapjáról, ezért kifogásolhatják emberi lényét, magatartását. Dekadens volt, s ebben semmi kétség. Ismét társadalomtörténeti kategóriákat alkalmazva, a XIX. századvégi magyar dekadenciának legérzékenyebb típusa. Általa, benne egy osztály múlik el, nemesen és igen „úri“ módon; az úriember tökéletes megjelenítése ő, akinek úriassága a léleké és a műveltségé, nem a külső gesztusoké. A cigány dallamából ő még a lélek és a bánat finom rezdüléseit hallja; akik utána jönnek, már eláznak vad hejehujákon, esetlenül és ostobán. Egy osztály haldoklik benne és ez a haldoklás még nem a vad, tébolyult agónia. Egy osztály pusztul el itt, mely nem tud beilleszkedni a modern világ ütemébe s melynek tulajdonkép fogalma sincs a modern társadalom törvényeiről, összefüggéseiről. Justh Zsigmond ezt az agóniát naplójában is, Fuimus című regényében is, a felvidéki magas dzsentrin illusztrálja. Feledhetetlenek sorai, melyekben a felvidéki tájról, a felvidéki régi uralkodó osztályok lelki elfinomodásáról, életképtelenségéről beszél. Ugyanez a kor JELENKOSZ .