Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-10-15 / 20. szám
tanár társadalmi helyzetében az ezerkilencszázas évek elején. Körülbelül olyan belső száműzetés ez, mint a nagy orosz íróké volt a maguk idejében. Mióta a nemesség helyébe középosztály lépett, a társadalmi sznobizmus még kevésbbé irányult Magyarországon a műveltség, irodalom és művészet felé, mint azelőtt. A párhuzam szembeötlő. Az orosz író és afféle belső száműzetésben élt a szent Oroszországban. E száműzetést a cár időnkint deportálásra változtatta és az orosz író elindult a társadalmi száműzetésből a valóságba: Szibériába. A magyar író-tanár sorsa a vidéki végeken, ha kicsiben is, ha kevésbbé drámain is, sok hasonlóságot mutat ez orosz végzettel. A városka, ahol élt és tanított, mint írót nem vette tudomásul, s ha mint író jelentkezett, többnyire a deportálás is jelentkezett — szelíden persze — tanári áthelyezés formájában, szelídebb Szibériákba, Szakolcára, vagy Máramarosszigetre, Lévára, vagy Fogarasra indult az író. A társadalomban való idegenségét, idegen nemzetiségű részeken e második idegenség — ha kicsit érzékeny lélek volt — valóban a száműzetés érzésévé nevelhette. Aki e sorsból sehogy se tudott (s tán nem is akart) kilábolni, mint Juhász Gyula, szükségképpen vált kedélyében és szemléletében, költészetében és vonzalmaiban szlávossá. Ezt a lelkialkatot a vidéki író, a tanár-író helyzete természetszerűen termelte ki, a kagylóban a sebet, mely ezt a gyöngyöt teremte, a társadalom szúrta. Talán ez a magyarázata annak, hogy ez alkata szerint oly kevéssé lázadó költő néha mégis lázad. Nincs még egy magyar költő, akinek műve annyira a helyzet nyomása alatt alakult volna ki, mint Juhász Gyuláé. Mintha tudomásul vette volna e belső száműzöttséget a társadalom részéről, s mintha tudatosan vállalta volna, hogy ennek reakciójaként alakuljon költészete, hangulatában is, tematikájában is, formáiban is. Az ország peremének, a társadalom peremének, az élet peremének írója ő. Egyszer láttam egy fényképet, mely Kosztolányival és Babits Mihállyal ábrázolja őt Szegeden. A fénykép hajnalban készülhetett, valami irodalmi este és az utána következő kocsmázás után. Mindhárman sápadtan és szmokingban állnak az elhagyott Tiszaparton, szürke világításban, szürkén az éjszakától. A háttérben néhány csenevész fa áll s a Tiszáról egy uszály fehérre meszelt hajófülkéjének deszkafala látszik rövidke árbocrúddal. A kép a Volga mellett is készülhetett volna Láttára hirtelen megértettem, miért szerepel sokszor ez az orosz folyó Juhász költészetében, s miért „oroszos“ e magyar vidéki költő". * Juhász Gyula ebből a szenvedésből csinált költészetet. Erényeit, részvétét, mely mindent megszépít, mint a könny fátyola a szemen, szeretetét, mely általános és vallásosan tiszta, ebből a kényszerből szűrte le. Innen van talán, hogy nem elvágyakozó, hanem beletörődő verseit érzem igazán szépeknek és igaziaknak. Nem a Páris, Velence, Budapest, Nagyvilág felé kívánkozókat, hanem a Tápéba, Szakolcába, Szapartba belenyugvókat. „Vidéki költő“-nek nevezte magát s mily jellemző dolog, hogy e jelzőt kicsinyítő jelzőnek elfogadtuk, ahelyett, hogy tiltakoztunk volna ellene. Végre is szomorú dolog, ha egy országban e jelző a költő szó előtt oly mértékben jelenthet kicsinyítő ítéletet, mint nálunk. Egész általános megítélése ebből a jelzőből indult ki. Megállapíttatott, hogy témaköre szűk. Ez igaz. Verseit négy-öt témacsoportba lehet osztani, szűk és fullasztó világ ez. Két távoli nőalak: Anna és Ancsa, keresztény és pogány áhítatok, egyetlen folyó: a Tisza, egyetlen osztály: a parasztok, azután sereg történelmi arckép és egy sereg városkép szonettben, csomó alkalmi vers, mindig ugyanazoknak a hangulatoknak a felhői alatt, nagyjából ugyanarra a ritmusra lépve. Még hozzátehették azt is, többnyire megrovásképpen, hogy másodlagos élményeket ír meg, költőket foglal szonettbe élet helyett, festményeket arcok helyett, könyveket valóság helyett. Olyan költő, aki bírálóit könnyen téveszti meg azzal, hogy könnyen skatulyázható, dekanesnek, vagy parnassziennek, s leginkább „impresszionistának“. Az efféle osztályozás nála igen keveset mond. Erényei nem irodalmi irányok képviseletéből származnak, hanem abból a rejtett valamiből, mely az irodalmi irányok modorán áttündököl. Ha helyes megítéléshez akarunk eljutni, akkor egy nem épp disszertációszerű módszerrel két csoportra oszthatjuk verseit. Az egyik csoportba azokat tenném, ahol kivágyakozott az életből, melyet sorsa s kedélye rákényszerített, e versei sokszor konvencionálisak. Ide tartoznak mindazok, amit a távol Európáról, festményeiről, művészetéről, városairól írt. A másik csoportba azokat tenném, melyekben beletörődik, Tápéba, az öreg estébe, a kopott Tiszapartba, Szigetbe, Szegedbe, Szakolcába, abba, hogy Anna álom és Ancsa emlék, abba, hogy körül szegények és megalázónak élnek s hogy visszavonhatatlanul ezeknek és saját bánatainak, a temetők felé vezető utaknak, a jegenyék nappal őrtálló, éjjel elvándorlásra induló sorainak, a síkság fölötti bárányfelhőknek, a bádog Krisztusnak a költője ő. Mikor a legszűkebb körbe ér, akkor a legnagyobb. Ezek a versei, melyek az önmagán is, világon is szánakozó részvét fátyolán át mutatják az életet, páratlanok és felejthetetlenek. Költészete, a szánalom és szeretet könnyfátyolán át láttató művészete ilyenkor olyasforma, mint azok az eső utáni alkonyatok, melyek arany fényében tündököltetik fel az út sarát és gyémánt színében ragyogtatják meg a pocsolyákat. Mi a művészet, ha nem ez? * „Magyarország, A költőd voltam én neked... Voltam remetéd és szegényed“ — írja. Valóban Magyarország költője ő. Nincs még egy poétánk, kinek számára a magyar globus annyira valóság lenne, annyira csak a magyar glóbus lenne valóság, mint neki. Megverselte százszor is a Tiszát, hídjait, hajóit, alkonyatait, felhőit, füzeit, a „tiszai csöndet“, a „szegedi interieur“-t, a rohateczi Máriát, a „Haviboldogasszonyt“, a tápéi estét, a falusi állomást, a falusi harangot, majd megint a tiszai tutajokat, az alkonyt, a Tiszahídról, a ceglédi parkot, Pozsonyt, Máramarosszigetet, Nagyváradot, Aradot, Szabadkát, Újvidéket, Csáktornyát, Szakolcát, Pécset, Szegedet s újra Szegedet. Verset szentelt Madáchnak, Géza királynak, Botondnak, Arany Jánosnak, Anonymusnak, Zrínyinek, Tompa Mihálynak, Dózsának, Petőfinek, Madáchnak, Berzsenyinek, Vörösmartynak, Kiss Józsefnek, Tömörkénynek, Körösi Csomának, Kossuthnak, a Kossuth-nótának, egy Kossuth-szobornak, majd újra Aranynak, Balassinak, a Bánk Bánnak, Jókainak, Mátyás királynak, Dugonicsnak, Katona Józsefnek, Tinódinak, Ady Endrének, Móra Ferencnek, Csokonai szobrának, Mikesnek, Vörösmartynak és Rákóczi hársfáinak. Ha egy irodalomtörténészt az a szenvedély lepne meg, hogy könyvének fejezeteit Juhász Gyula mottókkal kezdje, könnyedén megtehetné. Alig akadna jelesebb magyar, akit ő meg ne énekelt volna, ír, gyakran persze, külföldiekről is, képekről, írókról és festőkről, néha még császárokról is, de a levegő, melybe e fölföldobott kő fölemelkedik: az olvasmány, a rög, melyre visszahull: a szegedi föld. Alapjában egy folyónak az énekese: a Tiszáé, egy tájé, a szegedkörnyéki Alföldé. Ezt éppúgy szánva szereti, mint önmagát. A falusi est számára „szegény“, a magyar ég „álmos“, az alkony „fátyolos“, az este „fázékony“, a hold, Uramisten a hold „alacsony homlokú házak fölött virraszt“, a toronyóra „beteg, öreg szív“, a vidék „hervadó“, a malomban H .JELENKOR FRANCOIS MAURIAC levelezőlapja. Páris 1942-ben Szent Alajostól, aki már fiatal korában kitűnt szellemes válaszaival, a barátai megkérdezték egyszer óraközi szünet idején: „Mond csak, mit csinálnál, ha hírül hoznák, hogy a világ vége eljött és minden pillanatban bekövetkezhetik a pusztulás? „Folytatnám a labdázást“ — szólt röviden és egyszerűen. Valljuk be igen-igen nehéz dolog labdázni, miközben a föld megindul lábunk alatt, különösen akkor, ha a játék könyvek és cikkek írásából áll. Egy kézimesterség lefoglalja a testet, pozitív eredményre törekszik és amelynek hasznossága kézenfekvő. De az írónak, aki az óriási események forgatagában vergődik, még az ellen az úr ellen is kell küzdenie, mely lelkében támadt. Milyen hiábavalónak is tűnik minden elmélkedés, gondolat a felfordult mindenség közepette. És mégis. Franciaország csak úgy maradhat fenn, ha mindenki folytatja munkáját ott, ahol a katasztrófa rászakadt. Egy abbahagyott egyéni cselekvés, kisebbíti a nemzet erejét. Szívünknek tovább kell dobognia. A hosszú betegségek próbára teszik a szívet. „Csak a szív kitartson“ — mondják az orvosok. Franciaországé kitart és dobogni fog. Éppen ezért ne mosolyogjon senki, azokon a nyelvészeti üléseken, melyeket a fővárosban tartózkodó Francia Akadémia tagjai tartanak minden csütörtökön. Ebben az 1942-i tragikus Párisban azok az öreg urak nem bizantinizmusból vitatkoznak órákon át egy-egy szó értelmén, hanem hogy bebizonyítsák a világnak, hogy amennyiben tőlük függ, Franciaországban az élet rendje tovább működik. Az Akadémián minden tehát a megszokott rendben folyik. Jutalomdíjainkat kiosztottuk, mint minden esztendőben. Az irodalmi nagydíjat Jean Schlumberger nyerte el kiváló művével, mely fajunk mély szeleméletének kétségtelen bizonyságát nyújtja. A regényjutalomdíj egy még egészen fiatal írónak, Jean Blanzatnak, Hajnalvihar című művét koronázza. Nagyon csodálkoznék, ha ez a vaskos könyv nem a közeli mestert jelentené. így hát Párisban sok minden halad a régiben. Kétségkívül, egy idegennek, aki ma kikötne nálunk, az lenne az érzése, hogy a színházak mindent játszanak, mintha a cél nem is az lenne, hogy a látogatók remekműveknek tapsoljanak, hanem az, hogy lássák: még dolgozunk. Egy súlyos balesetnél először mindig azt állapítjuk meg, hogy dobog-e a szív, van-e csonttörés, s a többit majd meglátjuk, később. És a művészet is halad a maga útján. Mivelhogy a múzeumok zárva vannak, festményéhségünkre a képkereskedőknél keresünk enyhülést. Eddig csaknem ismeretlen festők, halálukban feltámadnak