Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-10-15 / 20. szám

tanár társadalmi helyzetében az ezerkilencszázas évek elején. Körülbelül olyan belső száműzetés ez, mint a nagy orosz íróké volt a maguk idejében. Mióta a nemesség helyébe középosztály lépett, a társadalmi sznobizmus még kevésbbé irányult Magyar­­országon a műveltség, irodalom és művészet felé, mint azelőtt. A párhuzam szembeötlő. Az orosz író és afféle belső száműzetésben élt a szent Oroszországban. E száműzetést a cár időnkint depor­tálásra változtatta és az orosz író elindult a társadalmi száműze­tésből a valóságba: Szibériába. A magyar író-tanár sorsa a vidéki végeken, ha kicsiben is, ha kevésbbé drámain is, sok hasonlósá­got mutat ez orosz végzettel. A városka, ahol élt és tanított, mint írót nem vette tudomásul, s ha mint író jelentkezett, többnyire a deportálás is jelentkezett — szelíden persze — tanári áthelyezés formájában, szelídebb Szibériákba, Szakolcára, vagy Máramaros­­szigetre, Lévára, vagy Fogarasra indult az író. A társadalomban való idegenségét, idegen nemzetiségű részeken e második ide­­genség — ha kicsit érzékeny lélek volt — valóban a száműzetés érzésévé nevelhette. Aki e sorsból sehogy se tudott (s tán nem is akart) kilábolni, mint Juhász Gyula, szükségképpen vált kedé­lyében és szemléletében, költészetében és vonzalmaiban szlávossá. Ezt a lelkialkatot a vidéki író, a tanár-író helyzete természet­szerűen termelte ki, a kagylóban a sebet, mely ezt a gyöngyöt teremte, a társadalom szúrta. Talán ez a magyarázata annak, hogy ez alkata szerint oly kevéssé lázadó költő néha mégis lázad. Nincs még egy magyar költő, akinek műve annyira a helyzet nyomása alatt alakult volna ki, mint Juhász Gyuláé. Mintha tudomásul vette volna e belső száműzöttséget a társadalom részé­ről, s mintha tudatosan vállalta volna, hogy ennek reakciójaként alakuljon költészete, hangulatában is, tematikájában is, formáiban is. Az ország peremének, a társadalom peremének, az élet pere­mének írója ő. Egyszer láttam egy fényképet, mely Kosztolányi­val és Babits Mihállyal ábrázolja őt Szegeden. A fénykép haj­nalban készülhetett, valami irodalmi este és az utána következő kocsmázás után. Mindhárman sápadtan és szmokingban állnak az elhagyott Tiszaparton, szürke világításban, szürkén az éjszaká­tól. A háttérben néhány csenevész fa áll s a Tiszáról egy uszály fehérre meszelt hajófü­lkéjének deszkafala látszik rövidke árboc­­rúddal. A kép a Volga mellett is készülhetett volna Láttára hir­telen megértettem, miért szerepel sokszor ez az orosz folyó Juhász költészetében, s miért „oroszos“ e magyar vidéki költő". * Juhász Gyula ebből a szenvedésből csinált költészetet. Eré­nyeit, részvétét, mely mindent megszépít, mint a könny fátyola a szemen, szeretetét, mely általános és vallásosan tiszta, ebből a kényszerből szűrte le. Innen van talán, hogy nem elvágyakozó, hanem beletörődő verseit érzem igazán szépeknek és igaziaknak. Nem a Páris, Velence, Budapest, Nagyvilág felé kívánkozókat, hanem a Tápéba, Szakolcába, Szapartba belenyugvókat. „Vidéki költő“-nek­ nevezte magát s mily jellemző dolog, hogy e jelzőt kicsinyítő jelzőnek elfogadtuk, a­helyett, hogy tiltakoztunk volna ellene. Végre is szomorú dolog, ha egy országban e jelző a költő szó előtt oly mértékben jelenthet kicsinyítő ítéletet, mint nálunk. Egész általános megítélése ebből a jelzőből indult ki. Megállapít­tatott, hogy témaköre szűk. Ez igaz. Verseit négy-öt téma­csoportba lehet osztani, szűk és fullasztó világ ez. Két távoli nő­alak: Anna és Ancsa, keresztény és pogány áhítatok, egyetlen folyó: a Tisza, egyetlen osztály: a parasztok, azután sereg törté­nelmi arckép és egy sereg városkép szonettben, csomó alkalmi vers, mindig ugyanazoknak a hangulatoknak a felhői alatt, nagyjából ugyanarra a ritmusra lépve. Még hozzátehették azt is, többnyire megrovásképpen, hogy másodlagos élményeket ír meg, költőket foglal szonettbe élet helyett, festményeket arcok helyett, könyveket valóság helyett. Olyan költő, aki bírálóit könnyen téveszti meg azzal, hogy könnyen skatulyázható, dekanesnek, vagy parnassziennek, s leginkább „impresszionistának“. Az efféle osztályozás nála igen keveset mond. Erényei nem irodalmi irá­nyok képviseletéből származnak, hanem abból a rejtett valami­ből, mely az irodalmi irányok modorán áttündököl. Ha helyes megítéléshez akarunk eljutni, akkor egy nem épp disszertáció­szerű módszerrel két csoportra oszthatjuk verseit. Az egyik cso­portba azokat tenném, ahol kivágyakozott az életből, melyet sorsa s kedélye rákényszerített, e versei sokszor konvencionáli­sak. Ide tartoznak mindazok, amit a távol Európáról, festményei­ről, művészetéről, városairól írt. A másik csoportba azokat ten­ném, melyekben beletörődik, Tápéba, az öreg estébe, a kopott Tiszapartba, Szigetbe, Szegedbe, Szakolcába, abba, hogy Anna álom és Ancsa emlék, abba, hogy körül szegények és megalá­zónak élnek s hogy visszavonhatatlanul ezeknek és saját bána­tainak, a temetők felé vezető utaknak, a jegenyék nappal őrtálló, éjjel elvándorlásra induló sorainak, a síkság fölötti bárányfelhők­nek, a bádog­ Krisztusnak a költője ő. Mikor a legszűkebb körbe ér, akkor a legnagyobb. Ezek a versei, melyek az önmagán is, világon is szánakozó részvét fátyolán át mutatják az életet, pá­ratlanok és felejthetetlenek. Költészete, a szánalom és szeretet könnyfátyolán át láttató művészete ilyenkor olyasforma, mint azok az eső utáni alkonyatok, melyek arany fényében tündökölte­tik fel az út sarát és gyémánt színében ragyogtatják meg a pocsolyákat. Mi a művészet, ha nem ez? * „Magyarország, A költőd voltam én neked... Voltam reme­téd és szegényed“ — írja. Valóban Magyarország költője ő. Nincs még egy poétánk, kinek számára a magyar globus annyira valóság lenne, annyira csak a magyar glóbus lenne valóság, mint neki. Megverselte százszor is a Tiszát, hídjait, hajóit, alkonya­­tait, felhőit, füzeit, a „tiszai csöndet“, a „szegedi interieur“-t, a rohateczi Máriát, a „Haviboldogasszonyt“, a tápéi estét, a falusi állomást, a falusi harangot, majd megint a tiszai tutajokat, az alkonyt, a Tiszahídról, a ceglédi parkot, Pozsonyt, Máramaros­­szigetet, Nagyváradot, Aradot, Szabadkát, Újvidéket, Csáktor­nyát, Szakolcát, Pécset, Szegedet s újra Szegedet. Verset szentelt Madáchnak, Géza királynak, Botondnak, Arany Jánosnak, Anony­­musnak, Zrínyinek, Tompa Mihálynak, Dózsának, Petőfinek, Ma­dáchnak, Berzsenyinek, Vörösmartynak, Kiss Józsefnek, Tömör­kénynek, Körösi Csom­ának, Kossuthnak, a Kossuth-nótának, egy Kossuth-szobornak, majd újra Aranynak, Balassinak, a Bánk Bánnak, Jókainak, Mátyás királynak, Dugonicsnak, Katona Jó­zsefnek, Tinódinak, Ady Endrének, Móra Ferencnek, Csokonai szobrának, Mikesnek, Vörösmartynak és Rákóczi hársfáinak. Ha egy irodalomtörténészt az a szenvedély lepne meg, hogy könyvé­nek fejezeteit Juhász Gyula mottókkal kezdje, könnyedén meg­tehetné. Alig akadna jelesebb magyar, akit ő meg ne énekelt volna, ír, gyakran persze, külföldiekről is, képekről, írókról és festőkről, néha még császárokról is, de a levegő, melybe e föl­földobott kő fölemelkedik: az olvasmány, a rög, melyre vissza­hull: a szegedi föld. Alapjában egy folyónak az énekese: a Tiszáé, egy tájé, a szegedkörnyéki Alföldé. Ezt éppúgy szánva szereti, mint önmagát. A falusi est számára „szegény“, a magyar ég „álmos“, az alkony „fátyolos“, az este „fázékony“, a hold, Uramisten a hold „alacsony homlokú házak fölött virraszt“, a toronyóra „beteg, öreg szív“, a vidék „hervadó“, a malomban H .JELENKOR FRANCOIS MAURIAC levelezőlapja. Páris 1942-ben Szent Alajostól, aki már fiatal korában kitűnt szellemes vála­szaival, a barátai megkérdezték egyszer óraközi szünet idején: „Mond csak, mit csinálnál, ha hírül hoznák, hogy a világ vége eljött és minden pillanat­ban bekövetkezhetik a pusztu­lás? „Folytatnám a labdázást“ — szólt röviden és egyszerűen. Valljuk be igen-igen nehéz do­log labdázni, miközben a föld megindul lábunk alatt, különö­sen akkor, ha a játék könyvek és cikkek írásából áll. Egy kézimesterség lefoglalja a tes­tet, pozitív eredményre törek­szik és amelynek hasznossága kézenfekvő. De az írónak, aki az óriási események forgata­gában vergődik, még az ellen az úr ellen is kell küzdenie, mely lelkében támadt. Milyen hiábavalónak is tűnik minden elmélkedés, gondolat a felfor­dult mindenség közepette. És mégis. Franciaország csak úgy maradhat fenn, ha min­denki folytatja munkáját ott, ahol a katasztrófa rászakadt. Egy abbahagyott egyéni cse­lekvés, kisebbíti a nemzet ere­jét. Szívünknek tovább kell dobognia. A hosszú betegségek próbára teszik a szívet. „Csak a szív kitartson“ — mondják az orvosok. Franciaországé ki­tart és dobogni fog. Éppen ezért ne mosolyogjon senki, azokon a nyelvészeti üléseken, melyeket a főváros­ban tartózkodó Francia Aka­démia tagjai tartanak minden csütörtökön. Ebben az 1942-i tragikus Párisban azok az öreg urak nem bizantinizmusból vitatkoznak órákon át egy-egy szó értelmén, hanem hogy be­bizonyítsák a világnak, hogy amennyiben tőlük függ, Fran­ciaországban az élet rendje tovább működik. Az Akadé­mián minden tehát a megszo­kott rendben folyik. Jutalom­­díjainkat kiosztottuk, mint minden esztendőben. Az irodal­mi nagydíjat Jean Schlum­­b­e­r­g­e­r nyerte el kiváló mű­vével, mely fajunk mély szel­em­­életének kétségtelen bi­zonyságát nyújtja. A regény­­jutalomdíj egy még egészen fiatal írónak, Jean Blan­­z­a­tnak, Hajnal­­vihar című művét koronázza. Nagyon csodálkoznék, ha ez a vaskos könyv nem a közeli mestert jelentené.­­ így hát Párisban sok min­den halad a régiben. Kétség­kívül, egy idegennek, aki ma kikötne nálunk, az lenne az érzése, hogy a színházak min­dent játszanak, mintha a cél nem is az lenne, hogy a látoga­tók remekműveknek tapsolja­nak, hanem az, hogy lássák: még dolgozunk. Egy súlyos balesetnél először mindig azt állapítjuk meg, hogy dobog-e a szív, van-e csonttörés, s a többit majd meglátjuk, később. És a művészet is halad a maga útján. Mivelhogy a mú­zeumok zárva vannak, fest­­ményéhségünkre a képkereske­dőknél keresünk enyhülést. Eddig csaknem ismeretlen fes­tők, halálukban feltámadnak

Next