Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)

1942-07-15 / 14. szám

«Non praevalebunt* JELENKOR ZORD IDŐK ■Ne bántsd a magyart­­« CZEKFY GYULA egyik nagyhatású­­ cikke azt a problémát taglalta, amiről olyan sok szó esik manapság a hivatalos körökben és a társadalomban: a sze­génysorsú tehetségek védel­mét. Vitathatatlanul elsőrangú érdek, hogy az a sok, tehetséges gyerek, akik a szegénysorsú néprétegekből, a munkás­­vagy parasztsorból származnak, ne kallód­jék el, hanem kellő iskolázást szerezzen és olyan helyet foglalhasson el a társada­lomban, ami tehetségük alapján megilleti őket. A kérdés fontosságát a hivatalosak is felismerték és ma már nem hiányzik az az összeg, ami egy bizonyos számú szegénysorsú, fiatal tehetség kitaníttatá­sához, felneveltetéséhez szükséges. De — s ez itt az alapvető nehézség — milyen módon lehet kiválogatni, ösz­­szegyűjteni ezeket a szegény tehetségeket? Mert hiszen a tehet­ség megfoghatatlan valami és nem azono­sítható sem az iskolai előmenetellel, sem a magaviselettel, sem valamilyen testi adottsággal. A tehetséget csak az élet, a nagy vizsgáztató­ mester tudná kitapin­tani s ezért oly nehéz minden pedagógus számára annak eldöntése, hogy ez vagy az a szegénysorsú gyerek megérdem­li-e a közösség nagy támogatását, érdemes-e arra, hogy kitanítsák. Mi sem hisszük azt, hogy a tehetséget pusztán mechani­kus módszerekkel ki lehessen mutatni; nem hisszük, hogy létezzék olyan pszicho­technikai próba, olyan tesztsorozat, ami a tehetséget csalhatatlanul mérje. A tehet­séget a maga sokrétű megnyilatkozásai­val csupán a való élet tudja revo­álni s ezért — jóllehet nagy számmal jelentkez­tek a lélektan tudományának érdemes művelői és olykor kuruzsló­ is — a tehet­ségek szelekciójában szeretnénk a régi módszerek mellett meg­maradni; modern pszichotechnikusok helyett alkalmazzuk erre a feladatra a vidéki értelmiség arra hivatott tagjait: a falusi papot, a tanítót s azokat, akik hi­vatásuk alapján a népi tehetségekkel napról napra érintkezésbe jutnak. De a szelekció kérdése a tehetségek fel­karolásának csupán egy része. Nem ke­­vésb­é fontos a nevelés is: milyenné kell formálni ezeket az alacsony társadalmi szintből egy magasabba bekerülő tehetsé­ges fiatalokat? Kétségtelen, hogy nem kell, nem is szabad mindenáron a mai úri réteghez idomítani; hadd marad­nak ők a kovász, a szociális Magyarország ko­vásza. Hadd őrizzenek meg minél többet eredeti mivoltukból, hadd őrizzék meg osztályelőítéletek és osztályharcos gyűlö­­let nélkül régi osztályuk szeretetét és megbecsülését. Ne legyenek gyökértelenek egy új rendben, ahová tanulmányaik ré­vén feljutottak, hanem tartják a rokonsá­got azokkal, akik közül elindultak. Nem lehetne szörnyűbb dolgot elképzelni, mintha valamelyik népi tehetség az őt megillető helyre eljutva, szégyelné és talán meg is tagadná származását, öntu­datos sorsvállalásra kell őket nevelni. A munka kezdetén állunk és ilyenkor könnyű a nehézséget számbavenni, köny­­nyű kiküszöbölni őket! THAUDRILLART BÍBOROS halála a ka­­t*-* tolikus egyház és a tudomány igen nagy vesztesége. 1859-ben született Paris­ban, olyan családból, melyb mn a szellem és a tudomány régi hagyomány volt; az Écola Normale-ban tanult s egyben teoló­giai tanulmányokat is végzett. 1907-ben nevezték ki az Institut Catholique rek­torává, 1921-ben szentelték püspökké, a pápa 1935-ben szentelte bíborossá, nem volt megyéspüspök, eszményi lakóhelye Róma volt, ám XI. Pius diszpenzálta a helybenlakás kötelezettsége alól, hogy to­vább vezethesse az Institut Catholiqu-ot. Az Institut alatta lett a katolikus tudo­mányosság világszerte ható középpontja. Baudrillart nagy nevelő és szervező egyé­niség volt; olyan egyéniség, akinek szel­leme és tudása már eleve magában hordja egy magasrendű szintézis követelményeit. Baudrillart történész volt; munkásságá­ban a középkori Franciaországgal, emel­lett főleg a katolikus intézmények s a francia konkordátum történetével foglal­kozott. Munkásságának középpontjában Franciaország és az Egyház kapcsolata állott. A halálát követő kommentárok el­mondják, hogy ez a nagy katolikus s ez a lángoló francia patrióta sohsem különí­tette el egymástól az Egyház és hazája sorsát s irántuk való szeretetét. Utazásai­val és tudományos munkásságával igen nagy szolgálatot tett Franciaország ügyé­nek az elmúlt két évtizedben. Ebben nagy része volt egyéniségének is, mely rendel­kezett a régi egyházi és a hagyományos francia diplomácia minden előnyével és jó tulajdonságával. Ez az egyéniség ki­sugárzott tanítványaira is, akik nagyon szerették, mester és tanítvány e viszonya igen közrejászott abban, hogy az Institut annyira felvirágzott és a katolikus tanul­mányok és tudományok olyan nagy hódí­tást tettek a fiatal franciák között Bau­drillart olyan típus volt, melyet nemzeti­­leg, államilag nem lehet elhatárolni, elmé­jének fényessége mindnyájunké volt. A katolicizmusnak nagy szüksége van ilyen egyéniségekre, akik a szellem és a szere­tet erejével érik el, hogy a katolikus tudo­mányok, tanulmányok győzedelmeskedje­nek. A magyar katolikus közvélemény mélységes részvéttel fordul most afelé a katolikus Franciaország felé, melyet nagy nemzeti gyászában fosztott meg a sors egyik legnagyobb ékességétől. A MOST LEZÁRULT színi évadnak egyik érdekes jelensége a vidéki c­s­e­r­e­t­á­r­s­u­l­a­t­o­k rendszerének bomlása. Ma már csak alig néhány s fő­ként kisebb jelentőségű helyeken működik staggione-társulat, s alig hihetjük, hogy a szeptemberi színháznyitásig megnöve­kednék a számok. Mi még emlékezünk arra a nemrég múlt időre, 1939 őszére, amikor a működését megkezdő színi­kamara az egész ország területére kiter­jesztette és megszervezte a cseretársulati rendszert s még­hozzá olyan következetes­séggel szervezte meg, hogy legnagyobb vidéki városainknak, Debrecennek, Sze­gednek, Kassának sem engedélyezett ön­álló színházat. A Jelenkor hasábjain már akkor kifejeztük véleményünket, hogy egy ilyen rendszer nem lehet hosszú életű; nem lehet, mert hiszen a színház sikeré­hez elengedhetetlenül szükséges a közönség és a társulat bizalmas ismeretsége, ami a folyton utazó, egyre vándorló cseretársula­tok esetében létre nem jöhet; nem lehet, mert a színházak nem nyújthatnak kellő telje­sítményt, ha nem élvezik műsoruk felépí­tésében, beosztásában a szükséges szabad­ságot. Akkor kifejtett véleményünk azóta beigazolódott. Előbb a nagyvárosok, majd fokozatosan egyre többen húzták ki magu­kat a staggione-rendszerből, amíg végre eljutottunk a mai állapotba, amikor a rendszerről bátran kimondhatjuk, hogy összeomlott. A mostani pillanat, a mostani szünet két színi évad között tehát jelentős a magyar színészet történetében, mert al­kalom nyílik a vidéki színházügy és a vi­déki közönség új és helyes megszervezé­sére. Az alkalom kedvező. Még talán so­sem tapasztaltunk ekkora érdeklődést a színház iránt, mint napjainkban; valóban a tömegek töltik meg most a széksorokat és a jegyeket szinte elkapkodják. A ked­vező konjunktúra jó anyagi alapot terem­tett, ami — mondjuk ki nyíltan — igen fontos a színházi kultúra kialakításában. De még erkölcsi igényesség, művészi vágy, kultúr kívánalmak szükségesek, szükséges a közönség nevelése. A staggione-rendszer eltűnt s itt az új kedvező alkalom. Csak élni kell vele! A ZÜRICHI EGYETEM százkilencedik ** alapítási évfordulója alkalmából ren­dezett ünnepségen Brunner Emil rektor ünnepi beszédet mondott Az emberi jogok a református tanítás szerint címmel. A rektor előadásának bevezetésében rámuta­tott arra, hogy az emberi jogok eszméje máról-holnapra az állami lét axiómájából, magától értetődő jellegéből problémává lett. A XIX. század, mint a francia for­radalom végrendeletének végrehajtója Európa minden államából alkotmányos államot teremtett. Úgy az alkotmányos monarchiák, mint a demokratikus köztár­saságok alkotmányának alapja az emberi jogok elismerése volt. Ahol emberi jogo­kat hirdetnek, ott ez mindenütt vallásos pátosszal történik. De ez nem is lehet más­képpen. Mert az íratlan és az államtól független jog vagy a levegőben lóg vagy pedig az örök isteni rend függvénye. Az emberi jog vagy jus divinum (isteni jog) vagy fantom. Előadása további részében Brunner rektor rámutatott arra, hogy a francia­ ­ PETŐFI SÁNDOR: AZ EMBER Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S m­intha az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. S kevély ember, miben kevélykedel? Egy szempillantásnál mi rövidebb? Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikban koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel? S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hóditál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett. Dicsőség? ezt csak szégyenlened kell. Kevély ember, miben kevélykedel? S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel? Dicsőséged, neved maradjon­ hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, és újra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel? (Költő)

Next