Jelenkor, 1942 (4. évfolyam, 1-24. szám)
1942-07-15 / 14. szám
«Non praevalebunt* JELENKOR ZORD IDŐK ■Ne bántsd a magyart« CZEKFY GYULA egyik nagyhatású cikke azt a problémát taglalta, amiről olyan sok szó esik manapság a hivatalos körökben és a társadalomban: a szegénysorsú tehetségek védelmét. Vitathatatlanul elsőrangú érdek, hogy az a sok, tehetséges gyerek, akik a szegénysorsú néprétegekből, a munkásvagy parasztsorból származnak, ne kallódjék el, hanem kellő iskolázást szerezzen és olyan helyet foglalhasson el a társadalomban, ami tehetségük alapján megilleti őket. A kérdés fontosságát a hivatalosak is felismerték és ma már nem hiányzik az az összeg, ami egy bizonyos számú szegénysorsú, fiatal tehetség kitaníttatásához, felneveltetéséhez szükséges. De — s ez itt az alapvető nehézség — milyen módon lehet kiválogatni, öszszegyűjteni ezeket a szegény tehetségeket? Mert hiszen a tehetség megfoghatatlan valami és nem azonosítható sem az iskolai előmenetellel, sem a magaviselettel, sem valamilyen testi adottsággal. A tehetséget csak az élet, a nagy vizsgáztató mester tudná kitapintani s ezért oly nehéz minden pedagógus számára annak eldöntése, hogy ez vagy az a szegénysorsú gyerek megérdemli-e a közösség nagy támogatását, érdemes-e arra, hogy kitanítsák. Mi sem hisszük azt, hogy a tehetséget pusztán mechanikus módszerekkel ki lehessen mutatni; nem hisszük, hogy létezzék olyan pszichotechnikai próba, olyan tesztsorozat, ami a tehetséget csalhatatlanul mérje. A tehetséget a maga sokrétű megnyilatkozásaival csupán a való élet tudja revoálni s ezért — jóllehet nagy számmal jelentkeztek a lélektan tudományának érdemes művelői és olykor kuruzsló is — a tehetségek szelekciójában szeretnénk a régi módszerek mellett megmaradni; modern pszichotechnikusok helyett alkalmazzuk erre a feladatra a vidéki értelmiség arra hivatott tagjait: a falusi papot, a tanítót s azokat, akik hivatásuk alapján a népi tehetségekkel napról napra érintkezésbe jutnak. De a szelekció kérdése a tehetségek felkarolásának csupán egy része. Nem kevésbé fontos a nevelés is: milyenné kell formálni ezeket az alacsony társadalmi szintből egy magasabba bekerülő tehetséges fiatalokat? Kétségtelen, hogy nem kell, nem is szabad mindenáron a mai úri réteghez idomítani; hadd maradnak ők a kovász, a szociális Magyarország kovásza. Hadd őrizzenek meg minél többet eredeti mivoltukból, hadd őrizzék meg osztályelőítéletek és osztályharcos gyűlölet nélkül régi osztályuk szeretetét és megbecsülését. Ne legyenek gyökértelenek egy új rendben, ahová tanulmányaik révén feljutottak, hanem tartják a rokonságot azokkal, akik közül elindultak. Nem lehetne szörnyűbb dolgot elképzelni, mintha valamelyik népi tehetség az őt megillető helyre eljutva, szégyelné és talán meg is tagadná származását, öntudatos sorsvállalásra kell őket nevelni. A munka kezdetén állunk és ilyenkor könnyű a nehézséget számbavenni, könynyű kiküszöbölni őket! THAUDRILLART BÍBOROS halála a kat*-* tolikus egyház és a tudomány igen nagy vesztesége. 1859-ben született Parisban, olyan családból, melyb mn a szellem és a tudomány régi hagyomány volt; az Écola Normale-ban tanult s egyben teológiai tanulmányokat is végzett. 1907-ben nevezték ki az Institut Catholique rektorává, 1921-ben szentelték püspökké, a pápa 1935-ben szentelte bíborossá, nem volt megyéspüspök, eszményi lakóhelye Róma volt, ám XI. Pius diszpenzálta a helybenlakás kötelezettsége alól, hogy tovább vezethesse az Institut Catholiqu-ot. Az Institut alatta lett a katolikus tudományosság világszerte ható középpontja. Baudrillart nagy nevelő és szervező egyéniség volt; olyan egyéniség, akinek szelleme és tudása már eleve magában hordja egy magasrendű szintézis követelményeit. Baudrillart történész volt; munkásságában a középkori Franciaországgal, emellett főleg a katolikus intézmények s a francia konkordátum történetével foglalkozott. Munkásságának középpontjában Franciaország és az Egyház kapcsolata állott. A halálát követő kommentárok elmondják, hogy ez a nagy katolikus s ez a lángoló francia patrióta sohsem különítette el egymástól az Egyház és hazája sorsát s irántuk való szeretetét. Utazásaival és tudományos munkásságával igen nagy szolgálatot tett Franciaország ügyének az elmúlt két évtizedben. Ebben nagy része volt egyéniségének is, mely rendelkezett a régi egyházi és a hagyományos francia diplomácia minden előnyével és jó tulajdonságával. Ez az egyéniség kisugárzott tanítványaira is, akik nagyon szerették, mester és tanítvány e viszonya igen közrejászott abban, hogy az Institut annyira felvirágzott és a katolikus tanulmányok és tudományok olyan nagy hódítást tettek a fiatal franciák között Baudrillart olyan típus volt, melyet nemzetileg, államilag nem lehet elhatárolni, elméjének fényessége mindnyájunké volt. A katolicizmusnak nagy szüksége van ilyen egyéniségekre, akik a szellem és a szeretet erejével érik el, hogy a katolikus tudományok, tanulmányok győzedelmeskedjenek. A magyar katolikus közvélemény mélységes részvéttel fordul most afelé a katolikus Franciaország felé, melyet nagy nemzeti gyászában fosztott meg a sors egyik legnagyobb ékességétől. A MOST LEZÁRULT színi évadnak egyik érdekes jelensége a vidéki cseretársulatok rendszerének bomlása. Ma már csak alig néhány s főként kisebb jelentőségű helyeken működik staggione-társulat, s alig hihetjük, hogy a szeptemberi színháznyitásig megnövekednék a számok. Mi még emlékezünk arra a nemrég múlt időre, 1939 őszére, amikor a működését megkezdő színikamara az egész ország területére kiterjesztette és megszervezte a cseretársulati rendszert s méghozzá olyan következetességgel szervezte meg, hogy legnagyobb vidéki városainknak, Debrecennek, Szegednek, Kassának sem engedélyezett önálló színházat. A Jelenkor hasábjain már akkor kifejeztük véleményünket, hogy egy ilyen rendszer nem lehet hosszú életű; nem lehet, mert hiszen a színház sikeréhez elengedhetetlenül szükséges a közönség és a társulat bizalmas ismeretsége, ami a folyton utazó, egyre vándorló cseretársulatok esetében létre nem jöhet; nem lehet, mert a színházak nem nyújthatnak kellő teljesítményt, ha nem élvezik műsoruk felépítésében, beosztásában a szükséges szabadságot. Akkor kifejtett véleményünk azóta beigazolódott. Előbb a nagyvárosok, majd fokozatosan egyre többen húzták ki magukat a staggione-rendszerből, amíg végre eljutottunk a mai állapotba, amikor a rendszerről bátran kimondhatjuk, hogy összeomlott. A mostani pillanat, a mostani szünet két színi évad között tehát jelentős a magyar színészet történetében, mert alkalom nyílik a vidéki színházügy és a vidéki közönség új és helyes megszervezésére. Az alkalom kedvező. Még talán sosem tapasztaltunk ekkora érdeklődést a színház iránt, mint napjainkban; valóban a tömegek töltik meg most a széksorokat és a jegyeket szinte elkapkodják. A kedvező konjunktúra jó anyagi alapot teremtett, ami — mondjuk ki nyíltan — igen fontos a színházi kultúra kialakításában. De még erkölcsi igényesség, művészi vágy, kultúr kívánalmak szükségesek, szükséges a közönség nevelése. A staggione-rendszer eltűnt s itt az új kedvező alkalom. Csak élni kell vele! A ZÜRICHI EGYETEM százkilencedik ** alapítási évfordulója alkalmából rendezett ünnepségen Brunner Emil rektor ünnepi beszédet mondott Az emberi jogok a református tanítás szerint címmel. A rektor előadásának bevezetésében rámutatott arra, hogy az emberi jogok eszméje máról-holnapra az állami lét axiómájából, magától értetődő jellegéből problémává lett. A XIX. század, mint a francia forradalom végrendeletének végrehajtója Európa minden államából alkotmányos államot teremtett. Úgy az alkotmányos monarchiák, mint a demokratikus köztársaságok alkotmányának alapja az emberi jogok elismerése volt. Ahol emberi jogokat hirdetnek, ott ez mindenütt vallásos pátosszal történik. De ez nem is lehet másképpen. Mert az íratlan és az államtól független jog vagy a levegőben lóg vagy pedig az örök isteni rend függvénye. Az emberi jog vagy jus divinum (isteni jog) vagy fantom. Előadása további részében Brunner rektor rámutatott arra, hogy a francia PETŐFI SÁNDOR: AZ EMBER Nincs nevetségesebb az embernél, Oly kevélységben, olyan gőgben él! A világot fitymálják ajkai, S mintha az eget akarná szántani Orrával, oly magasra tartja fel. S kevély ember, miben kevélykedel? Egy szempillantásnál mi rövidebb? Ember barátom, a te életed. Rohanva jő az idő s elrohan, Egy kezében bölcsőd pólyája van, S másikban koporsódra szemfödel. Kevély ember, miben kevélykedel? S mit végezhetsz egy pillantás alatt? Hóditál népeket, országokat? Hódítani csak gyávákat lehet, S az uralkodás ilyenek felett. Dicsőség? ezt csak szégyenlened kell. Kevély ember, miben kevélykedel? S ha dicsőséget szerzél, nagy nevet? Veled hal meg s a föld alá viszed, Vagy, mint hű eb, kísér ki sírodig, S ott őrzi azt egy pár kis századig, S előbb-utóbb éhen-szomjan vesz el. Kevély ember, miben kevélykedel? Dicsőséged, neved maradjon hol? A nép is elvesz, melyhez tartozol. Az ország, melyben most él nemzeted, Tenger volt egykor, és újra az lehet, S e föld is semmiségbe oszlik el. Kevély ember, miben kevélykedel? (Költő)